Főtéri történet
Világhálón keringett pár évvel ezelőtt az alábbi történet, én is onnan ismertem meg. Az egyszerű leírás alatt nem volt név, szerző, így nem egy levédett alkotás, amit ne lehetne mások okulására sok emberrel megosztani. Most én is ezt teszem.
Emlékeim szerint egy északolasz kisvárosban történt, ám alapjában véve a helység sem igen fontos, hiszen bárhol a világon megtörténhetne, akár még a mi szeretett városunkban is.
Pár turista ült be rövid pihenőre az egyik átlagos cukrászdába, ahol csak ők ültek az asztalnál, így egy-egy újabb vendég érkezésére akarva-akaratlanul felfigyeltek. Az első vendég egy középkorú férfi volt, aki a pulthoz menve a következő rendelést adta:
– Kérek két kávét, egyet az asztalhoz, egyet a falra.
Hüledezve és kíváncsian várakoztak a már ott ülő turisták. Ők ugyan már elfogyasztották kávéjukat, de egy ilyen rendelés hallatán nem akartak elmozdulni az asztaltól. Nemsokára a pincérlány már hozta is a megrendelt kávét, letette a férfi asztalára, majd a kiszolgálópult melletti falra húzott egy vonalat. A kíváncsi turisták értetlenül és meglepetten nézték a történteket, amikor két ifjú: egy fiú és egy lány lépett be a kávézóba, ők a szomszéd asztalnál foglaltak helyet. A pincérnő az asztaluknál a következő rendelést vette föl:
– Kérünk három kávét, egyet a falra.
A turisták pedig, krimibe illő hangulatban, szorongva várták a fejleményeket, és hamarosan megoldódott a rejtély is. Egy kevésbé ápolt, harminc év körüli férfi lépett be az ajtón, egyenesen a szemközti falhoz ment, majd így szólt a felszolgálólányhoz:
– Kérem a falról az egyik kávét – aztán szerényen asztalához telepedve, enyhe mosollyal biccentett fejével mindhárom asztal felé, így köszönte meg a kávét az ismeretlen vendégeknek.
A meglepett turisták csendben felálltak, távozásuk előtt egyikük odalépett a pulthoz, és így köszönt el a mosolygós kiszolgálólánytól:
– Köszönjük a helyet, a példát, és kérünk még egy kávét… a falra.
*
Ettől a héttől kezdve új polgármestere van Marosvásárhelynek, aki új lapot nyitott a város történelmében. Én pedig abban reménykedem, hogy végre valóban lesz a városban sétálóutca, mint a legtöbb európai városban, lesz majd a főtéren gyermekcukrászda is, ahova nagyapaként besétálhatok az unokákkal, és – talán – lesz majd egy olyan kávézó is, ahol akár a falról is lehet majd kávét rendelni.
