Karácsony Erdélyben

Az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe

Jézus Krisztus születésére emlékezik karácsonykor a keresztény világ, a nem keresztények pedig a szeretet ünnepét tartják. Karácsony hagyománya évezredekre nyúlik vissza. A karácsonyi tradíciók jelentősen megváltoztak az idők folyamán, és így alakult ki az ünnep jelenlegi formája, kicsit több mint száz éve. De kinek mit jelent ez az ünnep? Mostani összeállításunkban erre kerestük a választ...

Dr. Gyéresi Árpád nyugalmazott egyetemi tanár, az EME alelnöke:

A karácsony a családi együttlét szent ünnepe

– A karácsony szónak különleges varázsa van. Jézus Krisztus születése az emberiség történetének páratlan eseménye, időszámításunk határköve. A születés szimbóluma, az élet és a remény fénysugara. Ezért is különleges ez az ünnep, amelyre évente nagy várakozással és szeretettel készülnek a keresztény családok.

Bár nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyományos ünnepről van szó, mégis a különböző korosztályoknak más külsőségekben jelentkezik, vagy esetleg sok tekintetben csak külsőségekben nyilvánul meg. 

A világháború utáni években, minden nehézség dacára is szép családi ünnepünk volt a karácsony. A szűkös körülmények sem akadályozták meg az embereket abban, hogy minden leleményességüket, kézügyességüket is latba vetve tegyék emlékezetessé a szent ünnepet. 

Ma már talán hihetetlennek tűnik, hogy akkor minden hozzávalót házilag kellett előállítani, a szaloncukor főzésétől a fenyő- fadíszekig. És a fenyőfa alá került ajándékok java része is a családi kézművesség – faragás, kötés-varrás – terméke volt. Szerény körülmények között felértékelődik minden olyan képesség, amely a szeretetből fakad és lelki örömöt eredményez.

Abban a korban évtizedekig tiltották, eltorzították ezt a szent ünnepet, a korabeli hatalom és ideológia mindent elkövetett azért, hogy elködösítse az ünnep lényegét, a Megváltó születését. 

De karácsonyeste, amikor hazafele tartottunk a kötelező ateista programokról, lelkünket melengette, ha a lefüggönyözött ablakok mögött felsejlett a feldíszített karácsonyfa árnyéka vagy éppen annak kivilágítása. Bár nyilvánosan nem emlegethettük a karácsonyt, a család bensőséges, ünnepi élményét nem tudták kitörölni az emberekből.

És aztán jött harminckét éve a nagy fordulat, mióta szabadon lehet ünnepelni, és nagy a választék az ajándékok terén. Évről évre nagy a késztetés arra, hogy az előző alkalmat túlszárnyaljuk az ajándékozás terén. De bármilyen értékes ajándék helyett számomra az a legkedvesebb, amit lányaim, unokáim saját kezükkel és fantáziájukkal készítenek. 

Számunkra a karácsony a családi együttlét szent ünnepe, távol levő szeretteinkről is megemlékezve. Mert magasztos érzés, ha a karácsonyfa körül együtt énekelhetjük, hogy „Mennyből az angyal”. 

Boldog karácsonyt, szeretetben, egészségben!

Dr. Nagy Attila, PhD:

Pólyádból, Béke jó Ura, nevess reánk…

(Andreas Gryphius, 1616–1664)

– Számomra a karácsony semmi esetre sem a túllihegett ajándékozást jelenti. Családunkban orvosok, lelkipásztorok elég szép számmal voltak, akik világháborúk, csontig hatoló társadalmi-nemzeti változások, megrendülések korát élték át, beleértve a politikai börtönöket is. Ma is példaértékű számomra lehiggadt, szeretetteljes emberi magatartásuk a legnehezebb alaphelyze- tekben.

Felejthetetlen, sőt, meghatározó élménye életemnek az a néhány karácsony, amikor kispénzű szüleim a Szív – tükrös mézeskalács – és a Szellem – egy-egy szép könyv, mint például Nemes Nagy Ágnestől az Aranyecset – ajándékait helyezhették el az angyal nevében a karácsonyfa alá. És még inkább megható volt az a két aranyfestékkel befuttatott dió, amelyeket a már özvegy anyai nagyanyánk függesztett a fára – az öcsémnek és nekem. Mert annyira futotta – de mennyire ragyogtak a meggyújtott gyertyák fényében!

Gyerekkorom közvetlen környezete így emelte-nemesítette bennem évről évre, Jézushoz kapcsoltan az evangéliumi lelkületet, az Örömüzenet mindenekre kiterjedő megtartó erejét.

Azokban az esztendőkben nehéz volt derűsen mosolyogni – egyáltalán úgy örülni valaminek vagy valakinek, hogy az hiteles, igen mélyről, a szív pitvarából spontán bukjon föl – örömet hozón, de mindenképpen vigasztalón is.

Kilesve környezetem szavait, gesztusait – a Szeretetet tanultam meg tőlük. Ez jött át, anélkül hogy akár egyetlen kérdést is föltettem volna nekik. Így ért bennem is karácsony a gyerekfejre tett kéz melegsége okán a valódi ragaszkodás, védelem, óvás és szeretet ünnepévé.

Lehet, hogy közhelyes mindez.

De nézzünk csak szét mai világunkban – minden, csak nem a szeretet, minden, csak nem az, amire nyugodt lelkiismerettel bólintana rá a szív és az elme. Karácsonyhoz nem illő szóval: förtelem!

Ki-ki vessen számot önmagával – és csak akkor szólaljon meg, pláne cselekedjen, ha azzal fölszárnyaltatja bennünk a lelket, és ajkunkra tolul a havas magányban fogant gruberi Csendes éj…

És lehet olvasni mellé Babitsot, Pilinszky Jánost, rajnai misztikusokat – elsuttogni saját megviselt, de tisztán maradt szavainkat, a Szeretetét, karácsonykor – az evangélium meg-megvillanó, sugárzó fényében…

Dr. Puskás Attila, édesapa, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanára, a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület elnöke:

Az én karácsonyaim

– Az én karácsonyom nem egy karácsony. Az én karácsonyom karácsonyok története, élethelyzetek karácsonyainak sorozata, amelyek kisgyermekkortól kezdve középkorú felnőtt koromig folyamatosan gazdagodnak és mélyülnek élményekben és lelki tapasztalatokban. Amelyek egyenként megsejtettek velem, az önmagam megértésére folyamatosan törekvő és kereső emberrel valamit abból a csodából, ami az első és utolsó karácsonykor történt, amikor a megfoghatatlan és felfoghatatlan Isten kézzelfogható és érthető módon jelent meg a világban.

Ilyen emlékezetes élethelyzet gyermekkorom karácsonya. Gyermekkorom karácsonya a sötét estében, a fenyőillatú lakásban titokzatos módon megjelenő fa és ajándékok látványának képeként rögzült emlékeimben. 

Ma is él bennem az est titokzatossága, a szikrázó csillagszórók és remegő gyertyalángok képe, az ajándékok csillogása, a családi együttlét biztonsága és vigasztaló érzése. Gyermekkorom karácsonya a felfoghatatlanra való rácsodálkozás ünnepe volt, amit igazából csak gyermekként él meg az ember.

Később bővült és mélyült karácsony megértése. Székelyudvarhelyi teológus gyakornokként éltem meg először az ünnepet távol a családtól, amiről kezdetben úgy gondoltam, hogy a pokoli magány ideje lesz a szeretet és együttlét ünnepe helyett, amiről ilyenkor beszélünk. Máig talány számomra, hogy ki helyezte a Szent Miklós hegyi plébánia ajtajába azt az apró kis ajándékot. A gesztus, a hóban közeledő és távolodó lábnyomok látványa sokat megértetett velem karácsony lényegéből. Karácsony arról szól, hogy sohasem vagyok egyedül, mert Valaki, valaki gondol rám. Lehet, hogy nem érzékelem, de jelenlétének nyomai láthatók, és ez végtelenül vigasztaló érzés. És az igazi ajándék nem az a becsomagolt értékes vagy értéktelen valami volt a hóban, hanem ő maga volt az ajándék, aki azt oda letette. Az igazi ajándék a Másik – ez karácsony legmélyebb üzenete. Ez a család nélküli élethelyzet még azt is megértette velem, hogy miért a család ünnepe a karácsony, és hogy miről szól vagy kellene szóljon a család: egymásnak és egymásért lenni és élni.

Édesapaként, korábban egyházi közösség vezetőjeként, harminc bolyais, rám bízott tizenéves diák egyfajta irányítójaként a karácsony ennek a tapasztalatnak a megjelenítéséről és átadásáról szól. Felnőtt élethelyzetem karácsonya a felelősségé. Azért, hogy másoknak is rácsodálkozás legyen a karácsony. Hogy mások is megértsék ajándékjellegét és igazi mélységét. Hogy a nagyon fontos külső előkészületnél fontosabb az adventi koszorú körüli családi ima, az előkészület a templomban, a roráté, az osztálytársra való aktív figyelés egy apró, kis ajándékkal.

Karácsony egy volt a történelemben, de karácsonyokat élünk meg életünk állandóan változó helyzeteiben. Tudom és hiszem, hogy üzenete egy és örök érvényű, de karácsony nagyon is konkrét, és életszakaszaim karácsonyai újabb és újabb értelmét tárják fel számomra. Valahogy így válik teljessé megértése az időben, és így válok én is teljessé.

Kányádi Orsolya, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa:

A december egy új kezdetnek a lehetőségét rejti

– A karácsony a legfontosabb ünnep számomra. Valahogy másként működnek az év ezen időszakában az emberek: elfogadóbbak, szeretetteljesebbek, türelmesebbek vagyunk. Ilyenkor tapasztaljuk, hogy milyennek kellene lennünk egész évben. 

Sajnos évről évre egyre nehezebben tudok a karácsony meghittségére hangolódni. Túl sok a külsőség, amely körülvesz bennünket. Minden azt sugallja, hogy milyen szép, fenséges, csillogó, finom az ünnep. Amíg a lakást csinosítjuk, addig pont a legfontosabbról feledkezünk meg: a lelkünk ünneplőbe öltöztetéséről. Néhány éve erre próbálok ráhangolódni: zenével, beszélgetésekkel, elcsendesedéssel, de még tanulnom kell. Ez az időszak mindenképpen lehetőséget ad arra, hogy több időt töltsek a szeretteimmel és önmagammal. 

Gyermekként valahogy könnyebb volt, persze ezt akkor még nem tudtam. A szüleim nagyon változatos módon igyekeztek meggyőzni arról, hogy majdnem találkoztam az angyallal. Éppen most surrant, repült, szaladt el. Ők látták. Amikor csüggedni kezdtem emiatt, akkor az ajándékok mindig meggyőztek arról, hogy nem érdemes. Mert a szüleim – az angyal segítségével – mindig megtalálták a tökéletes ajándékot. 

Felnőttként már kicsit nehezebb az angyallal egyezkedni. Mindig nagyon igyekszem valami személyre szabottal meglepni a szeretteimet. Valami számukra hasznos, szép ajándékon gondolkodom. Nagyon nehéz elérni az ,,aha” élményt, amikor ajándékokról van szó.

Az ünnepi menühöz szerencsére még nem vagyok elég felnőtt. Édesanyám és a párom anyukája kényeztetnek ilyenkor bennünket finomabbnál finomabb ételekkel. Mi pedig engedjük nekik.

Az idei karácsony kihívásokkal teli, akárcsak a tavalyi volt. Tudom, hogy sok embernek nincs lehetősége a szeretteivel tölteni az ünnepet, és hogy mennyire szerencsés az, akinek van kit hazavárni. 

Közhelyes, de a december egy új kezdetnek a lehetőségét rejti. Ilyenkor tanulhatunk az óév hibáiból, és új lendületet nyerhetünk az új év lehetőségeiből. 

Találkozásokban, ölelésben, beszélgetésekben, élményekben, egész- ségben gazdag ünnepeket kívánok!

Boldog karácsonyt! 

Szucher Ervin újságíró, a Krónika munkatársa:

Nem azt kell keresnünk, ami elválaszt; azt kell megtalálnunk, ami összeköt

– Hetek óta egy karácsonyfának nevezett „műalkotás” osztja két, a közösségi oldalakon egymásnak feszülő táborba Marosvásárhely lakóit. Az egyik fél a láncfűrész pusztító hasításától megmenekített sudár fenyőt élteti – és közben környezetvédelemről beszél. A másik a műanyag természetellenességéről és hosszas lebomlási folyamatáról tart kiselőadást. Szintén a környezetvédelem nevében. 

A logikus érvek és ellenérvek felsorakoztatása mellett mindkét tábor olykor-olykor erőből próbálja legyúrni a másikat, miközben éppen az ünnep, a várakozás, a karácsony lényegét helyezi zárójelbe. A vita már nem is vita, hanem néha fricskázódásba megy át, máskor veszekedéssé fajul, időnként pedig acsarkodássá vagy iszapbirkózássá dagad. 

Miközben magyar a magyarral, keresztény a kereszténnyel száll harcba, a többség megfeledkezik arról, hogy az advent szellemét és karácsony csodáját nem a fa minősége és csillogó-villogó fényei gyújtják meg lelkünkben. Míg a műfáról folyik a Facebook-huszárok lovagiasnak aligha nevezhető párbaja, észre sem vesszük, hogy életünket – és így a karácsonyt megelőző időszakot – teljesen beborítja a műmosoly, a műkedvesség, a műjókívánság, a műjóság. A megfelelési kényszer már-már vakítóan világít bennünk, holott a legbensőségesebb boldogságot ember- társainkért gyújtott, pislákoló kis gyertya és őszintén dobbanó szívünk nyújtja. Ugyanígy a karácsony nem a pénztárcánk, hanem lelkünk megnyílásáról kell hogy szóljon! Merthogy, akinek nincs karácsony a szívében, az hiába keresi a dísze-sen becsomagolt ajándékdobozokban. Nem fogja megtalálni sem a mű-, sem a valódi fenyő alatt. 

Mit tehetek, erről szól a mai világ! – hangzik fel gyakran mint-egy önigazolásként a kijelentésbe átsikló kérdés. Semmi különöst nem kell tennünk, csak egy kis memóriagyakorlatot. Ha egy félpercnyi időre behunyjuk a szemünket, és visszamegyünk gyermekkorunkba, ráébredünk, hogy huszon-, harminc- vagy hetven évvel ezelőtt mekkora örömet és boldogságot jelentett számunkra az otthon melege, családunk együttléte, az egymásra való figyelés. Nem zavart, hogy az angyal nem mindig azt csempészte a fa alá, amit szerettünk volna, nem érdekelt, ha megrepedt a bejgli, nem problémáztunk, ha a szomszéd gyermeknek puccosabb ajándékok jutottak, mint nekünk. És azon sem vitáztunk, kinek van magasabb és pompásabb karácsonyfája. Nem azt kell keresnünk, ami elválaszt; azt kell megtalálnunk, ami összeköt. Mint például a kis Jézus születésének öröme. Számomra mindmáig ez jelenti a karácsonyt.