Kalotaszeg fogadott fia: Kós Károly

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (52.)

Sorozatunkban már korábban szólnunk kellett volna, de most már elodázhatatlanul beszélnünk kell huszadik századi erdélyi megmaradásunk megálmodójáról és „kulcsalakjáról”, a ma és holnap is egyre időszerűbb Kós Károlyról. A lánglelkű szervezőről, polihisztorról és politikusról, a népies szecesszió építészéről, a grafikusról, az Erdélyi Szépmíves Céh alapítójáról, a társadalmi bal és jobb, lent és fent szoros összekapcsolójáról, az egyetemi tanárról, Kalotaszeg fogadott fiáról, a Kalotaszegi Néppárt és sok más romániai magyar érdekképviseletünk alapítójáról s nem utolsósorban az íróról. 

Jövőbe mutatóan

Kós Károlyról szólni, őt idézni ünnep és kiváltság. Szász (Kosch) édesapától és francia–osztrák édesanyától született (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.), 1907-ben Budapesten szerzett építészi oklevelet, és építészként azonnal óriási megbízásokat kapott és teljesített – híres munkái felsorolását bízvást bízzuk Olvasóinkra. A nagy háborúból a minisztérium hazahívta előkészíteni Károly király koronázási ceremóniáját gróf Bánffy Miklóssal… Isztambulba ment tanulmányútra, majd Kalotaszegen, Sztánán vett magának házat, oda vitte feleségül Balázs Idát, a türei református pap leányát. Négy gyermeküket ott és Kolozsváron nevelték fel. Sok nélkülözés, nagy harcok közepette Kós Károly örök érvényűt alkotott számos tevékenységi területén. Zsenialitás, egyszerűség, belső szabadság, távlatos önismeret, a helyben maradás tragikumot is „kikezdő” bölcsessége, a tiszta erkölcs és céltudatosság egészsége: ezeket az értékeket képviseli számunkra Kós. 

Kiáltó szó 

Kós Károly írta „fel” kisebbségi létünk első „receptjét”, a Kiáltó szót. Az első világháború miatti összeomlás, majd a trianoni békeszerződés Erdélyre (is) lesújtó következményei szörnyűek voltak: a kétségbeesett (megtorlásba ütköző) lázadás többnyire teljes egyéni és közösségi passzivitásba dermedt, illetve a lázas repatriálás menekülőútját választotta. Ilyen előzmények vezették Kós Károlyt, Zágoni Istvánt és Paál Árpádot, hogy megírják valóságra és cselekvésre ébresztő röpiratukat, a Kiáltó szót. A János evangéliumából (1:21–23) vett címmel és mottóval ellátott írás a gyógyíthatatlanul szenvedő erdélyi magyarság számára bátor szembenézést: diagnózist és „önálló feltámadási programot”: terápiát javasolt: 

„Most már megdörzsölhetjük szemünket: Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is. Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit […] De tudom: talpra kell állanunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. […] A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom! A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar. […] Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk – bár ez nem valószínű –, és eltűnhet Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség. Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy– Románia megbízható polgárságot fog nyerni. […] Mégis kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körös vidéke és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel, és állj az új életben tusakodni akarók közé. A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt, az védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudozni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk; a mi árulónk. Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…” (Kiáltó szó, 1920)

Varjú nemzetség 

Saját illusztrációival kiadott elbeszélései, regényei és színművekké is átírt művei (Varju nemzetség 1925, Gálok 1928, Budai Nagy Antal 1936, Az országépítő 1938) közül emeljünk ki egyet, amelyben igazán bőségesen találunk betegséggel és gyógyítással kapcsolódó cselekményrészt és motívumokat. A két világháború között alkotott történelmi regényben, a Varju nemzetségben (Erdélyi Szépmíves Céh, 1925), mondhatjuk, hogy a Kiáltó szó programja határozza meg a regényhősök pusztulás, romlás, avagy túlélés és megmaradás irányában terjedő életútjának az útvonalait. Az alcímben krónikának nevezett regény Erdély hanyatlásának korát dolgozza fel Bethlen Gábor halálától, 1629-től „Erdély nagy romlásáig”, 1660-ig. Az igen válságos történelmi korszakban a hatalomért torzsalkodó urak és uralkodók magukkal, a maguk „jussával” vannak elfoglalva, miközben a nép minden veszélyben (polgárháborúk, tatár invázió) magára marad, hogy hadakozzon, meghaljon, de helytálljon, kitartson, összefogjon és megmaradjon… Kós Károly regényében egyértelműen utalt Erdély szinte mindenkori, s persze korabeli, Trianon utáni válságos állapotára is. A cselekmény harminchat éve alatt hat fejedelem cserélt trónt Erdélyben – de az uralkodók csak epizódszereplők maradnak, míg a két szembenálló férfi főhős, Varju Gáspár és Maksai László romláson és halálon túl is diadalt arat. Bennük, körülöttük három nemzedék élete zajlik. Halálos versengésük az Erdély megmenekültét jelképező rejtélyes pojánai kincs és a mindkettőjük által szeretett Basa Anna miatt a regény végére közös érdekké, sőt erkölccsé és szövetséggé nemesül. 

Gáspár legyőzi a halált 

A Varju nemzetséget különcöknek vélik, mert zárkózottak, ingathatatlanul Bethlen-pártiak, és fenn élnek a hegyekben. Ott fenn, a Pojánán (a Tâlharun!) őrzik a gyalui várból odamenekített Bethlen Gábor-i örökséget, a zólyomi harácsot, amit a Rákócziak meg akarnak szerezni. Maksai László zsoldoskatona, ekként a Bethlenek szolgálatából különösebb vívódás nélkül áll át első, majd II. Rákóczi Györgyhöz. Maksai hadnagy nem rossz, csak kényelmes ember, aki nem bírálja felül kapott parancsait, s ha nem eléggé felülről jön a parancs, nem teljesíti. Így történik, hogy amikor egy éjszakai mulatozás után Varju János és fia, Gáspár sürgősen a Pojanára hívatják, hogy a juhnyájat elhajtó tolvajokat együttes erővel foghassák meg, nem indul azonnal. Mire késve odaér, a juhtolvajok már a fán lógnak, de Varju Gáspár olyan ütést kapott a két szeme közé csákánnyal, hogy mérges sebe miatt életveszélyben van, „a Pojánán a halál kóborol” (A Varju  nemzetség, Hármaskönyv, 1969, 411): 

„Az ágyon, [Gáspár] teste betakarva, feje bekötve, mozdulatlanul, halálos némán. Az ágy melletti széken agyagtálban gyolcsruha ázott; a másik széken az ágy lábánál a fehér hajú vénséges Ilia. A szék hátán nagy fekete madár.” (A Varju nemzetség, 413) 

A nyílt seb gyógyítására meleg, ágynyugalom, csend és vizes borogatás áll rendelkezésre csupán, de Gáspár gyógyultát mégsem csak apja és a látó-gyógyító Ilia (román pozitív hős!) óhajtja, hanem a titkon Gáspárba szerelmes Kisanna is. Kisanna Ilia bától tudta meg a bajt, amikor a füvesember tehenük mellett bábáskodott a kisborjú világra hozatala érdekében. Varju János azáltal is „közbenjár” Istennél fia életéért, hogy nem tesz szemrehányást Maksainak, aki pedig csúful cserbenhagyta őket, hanem megvendégeli és ott marasztja éjjelre a halállal tusakodó házban. Gáspár pedig legyőzi a halált, felépül a mérges sebből (Negyedik fejezet). 

A keserves béke 

A történelmi események azonban zordak, a következő összeütközés a „bethleniánus” Varjuk és a Rákóczit szolgáló hadnagy között keserves „békével” végződik. Kisanna nem akarja, hogy Gáspár akár önvédelemből gyilkosságba essen, ezért Maksai életének megkíméléséért esdekel. Gáspár megkegyelmez úgy, hogy Annának „adja” a hadnagyot, ezzel azonban ketten mondtak le közös jövőjükről: Basa Anna és Varju Gáspár (Hatodik fejezet). 

Maksai László sokszorosan tartozik (a maga életéért is) ellenfelének, mégis, a pojánai kincs keresése közben, feldúlja a Varju-tanyát, majd az öreg Rákóczi György parancsára megöli Gáspárt. El akarja kerülni ezt a gyilkosságot azért is, mert felesége, Kisanna és beteg kislányukért való imádkozásuk is erre inti, de a parancsot teljesíti. Mire pojánai missziójából a kincs nélkül hazatér, leánya halott… és Gáspárnak megszületik a második fia Vitéz Ilonától… (Tizenharmadik fejezet). A lélekcserélő idők telnek-múlnak, „öreg” Rákóczi György nagybetegen újra elvetődik a Pojánára, ahol a látóember, Ilia meleggel, gyógyitallal és bölcs szóval vendégeli meg azt, aki korábban rájuk tört (Tizenhetedik fejezet). Mire II. Rákóczi Györgyé lesz a fejedelemség, Maksai már új ember, szomorú, alázatot ismerő, csendes ember. Másodszor is apa lehet, ezúttal Isten törvényei szerinti ember igyekszik lenni minden helyzetben. A sors pedig azzal vigasztalja Kisannát, hogy férje pont olyan szelíden és gondosan léniázgatja a papírt leányuknak, mint ahogyan hajdan Gáspár tette volt az ő kedvéért. 

Katka betegsége 

A nagylánnyá cseperedő Katka egyszer csak megbetegszik. Olyan kérője akad, akit nem kíván – titkon Varju Gáspár kisebbik fiát szereti. Nem eszik, nem iszik, meg akar halni. Érzi talán édesanyja és édesapja sok elhallgatott fájdalmát, gyászát is. Katka gyógyítója Varju Gáspár özvegye lesz, akinek nagyobbik fiát csak Maksai aranyával válthatják ki a tatár fogságból. Az adósságok ilyetén rendezésének szerves része lesz Katka kigyógyítása a dacos anorexiából, a feldolgozatlan családi traumákból… Vitéz Ilona, Gáspár özvegye piros arccal, határozottan, egyenes derékkal, élettel telve érkezik, hogy segítsen Kisannán és halódó leányán. Friss levegőt enged a feje búbjáig takarója alá merült lányra, vigasztalást és reményt hoz Kisannának: a régi bűnök elfeledve! Katkának pedig hamar elmagyarázza, hogy verést érdemelne, ha nem volna beteg, hogy „muszáj” meggyógyulnia, hiszen szülei utána halnának bánatukban:

„Ilona asszony a kezét a gyermek homlokára tette, aztán megfogta az egyik kezét, aki a paplan alól kicsüngött. A keze hűvös volt, és a gyermeknek ez jólesett. 

– Mid fáj? 

– Nekem semmim most. A fejem fájt sokat. Mintha hasították volna, de már nem fáj. Fáradt vagyok csak. Erősen fáradt. 

– És ahelyett, hogy aludnál, bolondokat beszélsz. [Tudniillik, hogy őt nem szeretik, s meg akar halni.] […] Meg fogod inni [a tejet], ha muszáj!

Katka szemei még nagyobbra nyílottak. 

– Muszáj? – Ezt a hangot ő még nem ösmerte.  

– Muszáj, bizony. Most is, ezután is. 

– Így volt ez maguknál is? 

– Így, fiam. Szerettem volna látni, hogy az én fiam, ha én egyszer azt mondtam: így! ne úgy tett volna.” (Huszonegyedik fejezet, 1969, 504.) 

A regénybeli kalotaszegi hősök Gyalutól Gyerőmonostorig, Kolozsvártól Bánffyhunyadig többé-kevésbé zárt közösségben élnek, ismerik egymás titkait akkor is, ha nem beszélnek róla. Vitéz Ilona sikeres gyógyítása abban csúcsosodik, hogy az asszony arra biztatja a lányt, hogy igenis merje elutasítani kérőjét, akit nem szeret. Hiszen Katka Vitéz Ilona kisebbik fiát szereti, akinek apját éppen az ő édesapja ölte meg… Ezek a szörnyű tények a lelket, az életerőt emésztik fel, ezért beteg Maksai családja – amíg nincs megbocsátás és jóvátétel. Katka felépül, édesapja, Maksai László a tatár betöréskor megvédi a vidék összes lakóját, élete árán is… És amint a tatár „eltakarodik”, Gáspár fia, Varju Jankó udvarolni kezd Katkának.

Példázat és tanúságtétel 

Kós Károly minden sora életelixír, legyen az tárca, cikk, regény, elbeszélés, színmű vagy levelezés. Életműve, akárcsak élete volt, példázat és tanúságtétel: 

„…kicsoda vagy tehát, hogy meg tudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek; mit mondva magad felől? És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!” (János evangéliuma, 1:23)