Izomlázas nosztalgia, avagy rockbomba a Dzsesszben

Igazi rockünnepnek adott otthont vasárnap este a marosvásárhelyi Jazz&Blues Club. Szebb napokat idéző közönség jelent meg a sokak számára kevésbé alkalmas időpont ellenére is a Sörház utcai pincében, olyannyira, hogy a buli első negyedében már szinte zsúfolásig telt a rendelkezésre álló, nem túl kicsinyke tér.

Igazi rockünnepnek adott otthont vasárnap este a marosvásárhelyi Jazz&Blues Club. Szebb napokat idéző közönség jelent meg a sokak számára kevésbé alkalmas időpont ellenére is a Sörház utcai pincében, olyannyira, hogy a buli első negyedében már szinte zsúfolásig telt a rendelkezésre álló, nem túl kicsinyke tér. Az Oli!Management és a klub szervezte koncerten négy zenekar játszott, nagyszerű zenéket idéztek egy rég elmúlt – mégis tovább élő – korból, igencsak emlékezetessé varázsolva az estét. Ekkora bulit rég nem látott marosvásárhelyi klubhelyiség.

Az esten a Spuza, illetve a helyi Kontrax melegítette be a közönséget, így mire a kolozsvári Hungry for Heaven színpadra lépett, mulatozásban nem volt hiány. A H.f.H. tribute-, azaz feldolgozás-zenekar, a közelmúltban elhunyt rocklegenda Ronnie James Dio dalait játsszák, tökéletesen. Markáns hangú frontemberüket nagyszerű zenészek kísérik, és amikor eldörrent az első dal, elkezdődött az eleinte visszafogott, majd annál erőteljesebb nézőtéri mulatozás. A hangosítás igen jónak bizonyult, a koncert dinamikája önmagáért beszélt, a publikum hangulata pedig ezzel egyenes arányban emelkedett. Tíz óra körül járt az idő, amikor rövid szünet (és a Boros Olimp főszervező, ceremóniamester által vezetett rocktombola) után színpadra lépett az est főbandája, a magyarországi Hollywood Rose. Ők feldolgozás-zenekar is, meg nem is: elsősorban Guns 'N' Roses tribute-bandaként ismeri őket a világ (tizenhárom országban koncerteztek már), de nagyszerű saját dalokat is írnak, ezekből is elhangzott pár a koncerten. Utóbbiak magyarul, a régi, bulizós metal és a dallamos, terpeszállásos rock'n'roll keverékeként igen megmozgatták a közönséget, de hozzájuk képest is a koncert többi részét csak amolyan energiabombaként lehetne jellemezni. A publikum legnagyobb része a színpadra tódult a buli indulásakor, amely a kezdetben szöszös hangosítás miatt elég lagymatagra sikeredett, de ahogy eldörrent a Live or let Die első akkordja – és ezzel párhuzamosan a hangmérnök is magára talált –, olyan buli vette kezdetét, amilyet még a Víkenden sem látott a dzsesszklub. Iszonyatos energia zúdult alá a színpadról, a Welcome to the Jungle pazar előadását követően azt hittük, ezt nem lehet tovább fokozni. De lehetett, és a sorra robbanó Guns-himnuszok alatt egyetlen táncoló, ugráló vagy átszellemülten vigyorgó masszává vált az úri közönség, tizenévestől hatvan pluszig. A pontot az i-re többször is feltette a banda, először akkor, amikor a Hungry for Heaven énekesét láttuk felszaladni a színpadra, így a játszott dal többi részét már igencsak fokozott hangulatú duettben hallhatta a hálás publikum. A November Rain első akkordjai hallatán tudtuk, ez nehéz dió lesz, de nem bizonyult annak. Slash blues-fílingben, szinte utánozhatatlan tune-ban gazdag szólóját duplanyakú gitáron játszotta a zenekar gitárosa (és belefoglalta a Tavaszi szél vizet áraszt dallamát), ám a dal véget ért a rádiókban hallható résznél, az első „felvonás” végénél. Illetve csak azt hittük: egy közbeiktatott, frenetikus Highway to Hell AC/DC-himnusz után következett a záró, zeneisége, drámaisága okán egyaránt közismert második „felvonás”, amelynek végén igencsak megürültek az ülőhelyek – szinte mindenki a színpad előtt tombolt. Majd a (ráadásokat nem számítva) koncertet lezáró Paradise City frenetikus bulija során az énekes régi szép időket idézve szörfözött végig (!) a dzsesszklub ezerarcú közönségének fejei fölött, hogy a bárpultra ülve, majd a tömegben elveszve, mindenkinek odakínálva mikrofonját zárta le az egyik legemlékezetesebb marosvásárhelyi parti mintegy öt órán át tartó tombolását.

A klasszikus rock – új muzsikák, műanyag nívótlanságok ide vagy oda – még mindig hatalmasat tud ütni. Példa erre a játszott dalok zenei-szövegvilági-bulifaktori minősége, a zenészek szakmai profizmusa, az általában rejtélyes okoknál fogva kialakuló (de ha megszületett, akkor igencsak tartós) nagyszerű hangulat, valamint az a több száz ember, amelyet a hétfői munkanap ellenére sem lehetett kikergetni hajnalig, és amely önfeledten, soha nem múló ifjúkorokat idézve mulatott órákon keresztül. Egy ilyen este helyhez szegez, még akkor is, ha az ember fia két átbulizott éjszaka és több száz kilométernyi vezetés után, holtfáradtan süpped a színpad melletti bőrfotelbe. A vasárnap esti koncert, megkockáztatom, a Jazz&Blues Clubban rendezett rockbulik top ötös listáján örökre megmarad. Még abban az esetben is, ha az írott történelmet nem a Sörház utcától, hanem a Csónakázó partján egykor álló barakktól számoljuk – ami már csak kopott fotókon, párolgó gondolatokban él tovább.