Időutazás a Téka múltjában

A rendkívülinek ígért időutazáson a Beszélő könyvek sorozat augusztus 26-i rendezvényén Lázok Klára, a Teleki-Bolyai Könyvtár vezetője Deé Anikó tudományos kutatót, volt főkönyvtárost és Orbán János művészettörténészt, a Megyei Múzeum munkatársát bírta szóra, hogy az épület kétféle rendeltetéséről osszanak meg a már közismert adatok mellett sok egyéb érdekességet.  

Fotó: László Lóránt

Felejthetetlenül szép, kellemesen meleg nyár este volt. Pontosan olyan, amilyennek a szervezők ígérték. Ültünk a Teleki Téka udvarán, s hallgattuk e talán meg sem érdemelt vásárhelyi csoda történetét. Miközben gondolataim közé beúszott a nézőteret fokozatosan körbeölelő zene, s néztem a sorra kigyúló, majd elalvó fényeket, a szavak nyomán megelevenedett a több évszázados történet, ahogy az örökségbe kapott városi palotából világra szóló bibliotékát és reprezentatív főúri lakást álmodott és valósított meg sáromberki gróf Teleki Sámuel, Erdély főkancellárja.

A rendkívülinek ígért időutazáson a Beszélő könyvek sorozat augusztus 26-i rendezvényén Lázok Klára, a Teleki-Bolyai Könyvtár vezetője Deé Anikó tudományos kutatót, volt főkönyvtárost és Orbán János művészettörténészt, a Megyei Múzeum munkatársát bírta szóra, hogy az épület kétféle rendeltetéséről osszanak meg a már közismert adatok mellett sok egyéb érdekességet. Két olyan szakembert szólaltatott meg, akik „szívvel-lélekkel foglalkoztak a gyűjteménnyel, az alapítóval és az épülettel”, ebből a témából készült doktori dolgozatuk, s íródtak Deé Anikó ismert könyvei is.

Különleges hely a Téka udvara. Az U alakú épület karjai között egyre több kellemes emlékkel lesz gazdagabb a vásárhelyi közönség. A hely szelleme talán Teleki Sámuelt is megérintette. Egyre gyarapodó könyvgyűjteményét, amelyet Európa negyedszáz városából hat évtizeden át rendszeresen vásárolt, a régihez épített új szárnyban kialakított teremkönyvtárban helyezte el. Ugyanabban az épületben készült el főúri lakosztálya a reprezentatív freskós teremmel s a különböző rendeltetésű helyiségekkel.

A Fazekas utcai szárny

Ha ma körülnézünk az udvaron, bal kéz felől a Borsos Tamás (volt Fazekas) utcai Rhédey–Wesselényi-szárnyat láthatjuk, amely az 1775–77-es években városi palotának épült, s amit özvegy Rhédey Zsigmondné Wesselényi Katalin lánytestvére gyermekére, iktári Bethlen Zsuzsannára, gróf Teleki Sámuel feleségére hagyott – indultunk vissza a múltba a barokk építészetet kutató Orbán János művészettörténésszel. A Fazekas utcai szárny az udvarra néző árkádos folyosóval épült. Az út felőli emeleten volt a ház úrnőjének a lakószobája, nappalija, hálószobája, s az akkoriban palotának nevezett reprezentatív teremben zajlottak a közösségi események. Vonzalmát a képek, festmények iránt a leltárakban szereplő 47 kép bizonyítja. Java részük portré lehetett, s a családi ősöket megjelenítő képek mellett ott voltak a császárportrék is. A földszinten a gazdasági, háztartási, személyzeti rendeltetésű helyiségek kaptak helyet.

A „könyvek szűkén” akart javítani

Döntésében, hogy az örökölt szárnyat kibővíti, s a „köz javára” szánt könyveit ott helyezi el, Teleki Sámuel grófot Sáromberke közelsége befolyásolta, ahol külföldi tanulmányútjáról hazatérve családot alapított. Oda vitte fiatal feleségét, a 14 évesen megismert iktári Bethlen Zsuzsannát, kiépítette a kúriát – vette át ez emlékezés fonalát Deé Anikó. Elmondta, hogy Teleki Sámuel már külföldi tanulmányai során szembesült Erdély és a nyugati világ műveltsége közötti nagy különbséggel, s rájött, hogy azt részben „a könyvek szűke” okozza. 1761-ben írt levelében kijelentette, hogy nem fogja sajnálni a költséget, hogy hazáját szolgálhassa, amit azzal tehet meg, ha könyveket gyűjt, s közkönyvtárat alapít. Szembetűnő módon nem a saját, hanem a közönség hasznát szolgáló könyveket vásárolt 2.650 rénes forintra. Pontos listát készített, feltüntetve a szerzőt, a címet, a könyv adatait, s szakavatott bibliofilként megjegyezte, ha nagyon ritka példányról volt szó. 2.000 könyvvel indult haza, s több hónapot időzött Bécsben, hogy a cenzúra éberségét kijátssza. A következő hét esztendő alatt Sáromberkén szervezte meg a további gyűjtőmunkát. Fennmaradt levelezéséből kiderül, hogy felhasználta a volt professzoraival való kapcsolatát, akik a tudományos világ híreiről tájékoztatták. Több mint 10.000 kötetre szaporodtak a könyvek, s nagy szerencsénk, hogy naplójából nyomon lehet követni vásárlásait. Leveleiben elpanaszolta az őt ért nagy igazságtalanságot, ugyanis Mária Terézia megakadályozta, hogy feleségül vegye első mátkáját, aki hozzá hasonlóan protestáns volt. Mivel különböző állami megbízatásokat kapott, a lakhelyét is változtatnia kellett, Szebenbe, onnan Váradra, majd 1787-ben Bécsbe költözött, ahol Erdély főkancellárjaként élete végéig tartózkodott. Az 1759-ben elkezdett gyűjtést 1822-ben bekövetkezett haláláig folytatta. Újabb és újabb állomáshelyeire magával vitte könyveit is, s az erdélyi tudósok, érdeklődők rendelkezésére bocsátotta, akik levélben mondtak köszönetet. Végül elérkezett a pillanat, hogy eredeti terve szerint Erdélyben, Marosvásárhelyen teremtsen szállást a 15.000-re szaporodott állománynak.

Elkezdődik a bővítés

1799-ben kezdte el az örökségbe kapott szárny bővítésével a könyvtár építését. A folyamatot a napóleoni háborúk siettették. Amikor kilátásban volt, hogy a franciák ostromolni fogják Bécset, Teleki Sámuel, aki akkor már 40 éve vásárolta a könyveket, rettegni kezdett, hogy mi lesz a gyűjteménnyel. Végül is a biztonság érdekében összecsomagolta, és elindította Marosvásárhelyre, kedves helybeli örmény kereskedők révén. 1797-től már meg is érkeztek, s abban az évben készült az első tervrajz, amely szerint a Wesselényi-palotához csatlakoznának az ő igényeit kielégítő reprezentatív terek, a főúri lakosztály, s mögötte a jelentős könyvállomány tárolására alkalmas könyvtár. Az építkezés számottevő tervmódosulást követően 1799-ben kezdődött el, 1802-re készült el a könyvtár, s 1804-re vált használhatóvá a lakosztály, amelynek helyiségeit, berendezését leltári forrásokból ismerjük – kanyarodott vissza a bővítési munkákhoz Orbán János. Szerencsés körülmény, hogy ezekben a helyiségekben fennmaradtak az egykori lakatos- és asztalosszerkezetek, s a fogadótermet díszítő freskó egy részlete is. Teleki idejében a szélesebbé váló homlokzati részen volt a nappali, egy képes ház festményekkel, továbbá az „asszonyok háza”. A Téka régi sarok olvasótermének helyén levő nappali mellett alakította ki a palota reprezentatív nagytermét, amit a régi szárny bővítésekor nagyobbítottak meg néhány méterrel. Ezt díszítették az elismert szebeni festő által készített freskók, amelyek feltételezhetően dekoratív tájképeket ábrázoltak. A sarokszoba volt az írókabinet, azaz a dolgozószoba. Ebben maradt fenn egy a Győrből rendelt kilenc késő barokk jellegű kályhából, jelezvén azt, hogy mekkora műgonddal, anyagiakat és energiát nem sajnálva alakította ki lakosztályát Teleki Sámuel. A terem, ahol jelenleg a könyvtárosok székhelye van, a hálószoba szerepét töltötte be. Ebben függött elhunyt feleségének képe, s ott állt a diófából készült, medvelábú, vázadíszes baldachinos ágy. A kis mellékhelyiség, amelyet a könyvtárosok jelenleg is használnak, a kancellár éjszakai toalettje volt. A hálószoba utáni kis teremben fegyvergyűjteményét helyezték el. Ezen a termen keresztül a hálószobából éjszaka kijuthatott a könyvtár galériájára. Felesége már a könyvtárépítés idején meghalt, s a lakosztályt Teleki Sámuel is ritkán használta, mivel az 1800-as évek kezdetén nagy dolog volt Bécsből Marosvásárhelyre utazni.

Elkészül az impozáns könyvtárcsarnok

A könyvtárépület európai rangú gyűjteményhez illő, s az alapító igényességét tükrözi – folytatta Orbán János. A tervet Ernst Koch bécsi építész készítette, amelyen a későbbi mesterek módosítottak. Bár az eredeti tervben két teljesen különálló szint szerepelt, az átdolgozás nyomán a raktár kialakítása helyett a barokk reprezentativitást választották, s szabadon hagyott nyitott középhajóval készült el az impozáns és elegáns könyvtárcsarnok. Érdekessége, hogy ez a típusú háromhajós elrendezés könyvtárakban nem annyira gyakori, s a weimari könyvtár rokokó terme mellett még két hasonlót említett a művészettörténész. Az olvasóterem mellett volt a könyvtáros lakosztálya, akinek a fizetségét is biztosította a kancellár.

1802-ben a könyvtár megnyílik a közönség előtt. Hogy nézett ki ekkor a gyűjtemény és ki használta? Mennyire értékelte a város, a régió ezt a rendelkezésére bocsátott értékes épületet? Lázok Klára kérdésére Deé Anikó elmondta, hogy a könyvtár fogadtatása nem volt az értékének megfelelő. Megnyitásáról bécsi német nyelvű lapok írtak, a hazai társadalom képviselői közül Aranka György és Benkő József laudálta, s az erdélyi mellett a magyarországi tudósvilág is értesült az eseményről. Egy szebeni német nyelvű folyóirat a készülő katalógusról is tudósított, ami nagy segítségére van ma is a kutatóknak. A négykötetes nyomtatott katalógus 1796–1818 között jelent meg, s Teleki gondoskodott arról, hogy különböző városok nagy könyvtárában egy-egy példányát elhelyezze. Az olvasónaplók tanúsága szerint, amelyeket Zsigmond Irma, a Téka munkatársa dolgozott fel részletesen, a könyvtár nem volt annyira kihasználva, mint amit nyújtani tudott volna az enciklopédikus tudományok minden ágára kiterjedve. A hat-hét ezer lakosú városban a református kollégium felső osztályos diákjai, tanárok, a helyi kancellária kancellistái, orvosok, papok jártak olvasni. Naponta három-öt személy, akik évente több száz könyvet kértek ki. Amikor Teleki Sámuel különböző állomáshelyein kölcsönözte a könyveket, a gyűjteményt mintha jobban kihasználták volna – hallottuk a válaszban. Egyik első könyvtárosától, Szász Józseftől azt kérdezte egy levélben, hogy „vagyon-e valami becse a könyvtáromnak, járnak-e oda az olvasók?” A válasz ma is az, hogy járnak olvasni, kutatni, s turisták is, jó hírét keltve a gyűjteménynek. Teleki Sámuel elképzelése, akarata lényegében tehát megvalósult, a Téka gyakran volt és továbbra is komoly kutatások helyszíne marad.

– Személy szerint az elmúlt 50 évben voltam tanúja annak, hogy a legnehezebb időkben is, amikor rendeletek szabták meg, hogy kik járhatnak az olvasóterembe, aki akart, bejutott, s kitartásának, a könyvtárosok jóindulatának függvényében tanulmányozhatta a könyveket, s komoly munkák is születtek a kutatások nyomán.

Az első könytártudományi doktorátusi dolgozatot Deé Anikó írta Erdélyben. A dolgozatból született monográfiából kiérződő lelkesedés, ambíció feledteti a kutatás akkori körülményeit – jegyezte meg Lázok Klára.

Ilyen pillanatokért éri meg kutatni

– Amikor 1964-ben német szakot végzett tanárjelöltként a jó sorsom idevezérelt, az volt a szerencsém, hogy egy teljesen ismeretlen és addig nem kutatott területet kaptam, s olyan mentorokat, dr. Fikk László személyében például, akik kiszabták az utam a Téka történetének kutatására. Ezt erősítette meg volt professzorom, dr. Csehi László is, aki látogatásakor azt mondta, hogy akinek ilyen szerencse jutott osztályrészül, hogy a Tékában dolgozhat, annak kötelessége a könyvtár történetét kutatni. A Teleki-levéltári anyag, ami kutatásaim alapját képezte, barna papírba bekötött csomagokból állt, azokat kellett kibontani és átnézni, ami elmondhatatlan kincsesbányának bizonyult. Egy új világ nyílt meg a szemem előtt, s Teleki Sámuel mint bibliofil ember alakjának a kirajzolódásával gazdagodott a téma. 1975-ben kutatásaim egy része befejeződött, s doktori tézisem, mivel könyvtártudományból nem lehetett doktorálni, Teleki Sámuel irodalomtörténeti és művelődéstörténeti jelentősége címet viselte, de lényegében könyv- és könyvtártörténetről szólt. Mivel egy mások által nem kutatott terület volt, rengeteg értékes dolgot találtam. Örvendek, hogy az élet tovább folyik, s tudom, mit jelent, ha az ember olyan munkát végez, amibe nagyon beleszeret. Nagy öröm volt számomra, hogy a kutatások során a nyomtatott katalógus ötödik kézírásos kötetére bukkantam a kolozsvári levéltárban, ami sokat árult el arról, hogy az utolsó kötet után még három évet élt, és tovább gyűjtötte a könyveket. Ilyen pillanatokért éri meg kutatni – mondta a régi lelkesedéssel Deé Anikó, aki egy másik felfedezésének a történetét is elmesélte.

Végül Orbán János számolt be arról, hogy a könyvtár udvara a jelenleginél jóval nagyobb volt, a Rigó utcán túl is tartott. A lakóépülethez gazdasági épületek csatlakoztak, bivalyistállók, háromemeletes tyúkketrec, kocsiszín. Volt egy külön kijárat a Fazekas utcára az alárendelt forgalomnak. Három telekből vásárolta össze a házhelyet Wesselényi Kata, s ezek mellé vett még kettőt Teleki, aki a kertet parkosíttatta, sétányokat, virágágyásokat alakíttatott ki a kőkerítés mögötti telken. Mindez azért is fontos volt, mert rettegett a tűztől. Mielőtt a kert kialakult volna, kérvényekkel bombázta a magisztrátust, hogy a szomszédságában található szénakazlakat, szalmafedeles házakat, pálinkafőzőket el kell takarítani, s cserépfedésre kell bírni a tulajdonosokat. Mivel a felhívásoknak nem volt kellő eredménye, a szomszédos telkek megvásárlásával alakított ki biztonsági övet a könyvtár körül.

– Teleki Sámuelt sokáig tragikus sorsú könyvtáralapítóként emlegették, aki nem látta életének munkáját a végső elrendezésében, amíg egy kis kézírásra bukkantam, amely szerint 1805-ben Vásárhelyen járt, látta a falak nedvességét, ami ma is probléma, s rendelkezett, hogyan kell a könyveket eltávolítani a faltól. Elképzelése azonban, hogy öreg napjaiban itt éljen, nem valósult meg – mondta Deé Anikó

A beszélgetés végén a 75. születésnapját októberben ünneplő kutatót hosszas tapssal köszöntötte a közönség. Az időutazást megkönnyítette a harsonakvartett – Fábián András, Láposi István, Nemes Szabolcs, Lázok Gergely – játéka, amely a szóban forgó kivilágított épületszárnyból játszott az építés korára jellemző Purcell-, W. A. Mozart-, Thilmann Susato-, Praetorius-darabokat. Lélekemelő, emlékeinkben tovább élő, varázslatos nyári este volt.