Homokóra, láncostól

Mesék életről és halálról, szerelemről és házasságról,

együttélésről, egyensúlyról, annak elvesztéséről és megtalálásáról, gyermeknevelésről és hokiról – talán röviden így lehet összefoglalni Csata Éva, a Hifa Románia igazgatója Homokóra, láncostól című könyvének a tartalmát. A múlt csütörtökön bemutatott kiadványban szereplő tartalmas és lényegre törő történeteket egytől egyig az élet szülte, a legtöbben magunkra ismerünk azokban az élethelyzetekben, amelyeket Éva papírra vetett. A szerző egy pillanatig sem rejti véka alá, hogy az utcákat járva, mindennapi  ügyes-bajos dolgainak az intézése közepette jött szembe vele egy jelenet, egy impulzus, egy hang, amelyet papírra vetett. Mi több, úgy érzi, a legjobb történetek valójában a hokipálya szélén születtek, miközben gyerekei hokiedzésen vettek részt. 

E sorok írója is évek óta lelkes olvasója Csata Éva blogbejegyzéseinek, esténként a közösségi oldalon megosztott, legfrissebb történet elolvasása után, a blogon minden alkalommal szembe ötlött még jó néhány cím, amely annyira felcsigázta az érdeklődésem, és akárcsak egy kisgyerek, aki egy sokadik utolsó meséért könyörög, olvastam tovább a negyediket, ötödiket. És annyiszor éreztem, hogy: de jól kimondta azt, ami esetleg engem is foglalkoztat, netán bosszant is. Humorral, kendőzetlenül, nevükön nevezve a dolgokat. Ettől egyedi Éva stílusa, ezért olvassák őt sokan oly szívesen, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a csütörtöki könyvbemutatón zsúfolásig telt a helyszínként kiválasztott kupola a marosvásárhelyi várban. Elég hosszas keresgélés után talált Éva olyan helyszínt, amelyet fogyatékkal élő barátai is könnyen meg tudnak közelíteni. 

„Számomra az olvasás létszükséglet”

A kötetről Vajda György újságíró beszélgetett a szerzővel. Mint mondta, olyan történetek, szösszenetek vannak összegyűjtve benne, amelyek bárkivel megtörténhetnek, olyan emberekről szólnak, mint mi magunk vagy  a szomszédaink, és amiatt, hogy egy-egy történettel azonosulni tudunk, a magunkénak érezzük őket.

– Az írás az életemnek mindig is a szerves része volt, számomra az olvasás létszükséglet, igyekszem a könyvek segítségével szinten tartani a lelki és mentális egészségemet. Enélkül el sem tudnám képzelni az életemet – mutatott rá Csata Éva. – Ha az ember szeret olvasni, és a Jóisten megáldja azzal a képességgel, hogy bátorságot vesz az íráshoz, akkor megszülethet belőle valami. 2012–2018 között a blogom címéhez híven –  Minden napra egy mese –  kezdtek el ezek a történetek napi rendszerességgel megjelenni. Nagyon egyszerűen születtek: az utcán utolértek különböző impulzusok, szagok, hangok, egy-egy utcai jelenet, amelyeket papírra vetettem, és amelyekkel elsősorban magamnak szerettem volna üzenni. Amikor a könyvet szerkesztettük, és válogattuk össze az írásokat, amelyek belekerülnek, hiszen ezernél is több írás van a blogon, a könyben pedig mintegy 150-160 szerepel, akkor győződtem meg róla, hogy nyomon követhető az a lelki fejlődés, ami e pár év alatt végbement bennem. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy el-elgondolkodtam egy egy élethelyzeten – ismerte el a szerző. 

A hokipálya szélén, zajban megy a legjobban az írás 

Mint mondta, olyan történeteket írt le, amelyek bárkivel megtörténhetnek, a mélyen látás, a mélységek keresése nem a pszichológusi előképzettségének köszönhető, hanem annak, hogy egész életében imádott „a víz alatt élni lelkileg”. Ezek az emlékek, lenyomatok, megtapasztalások, impulzusok kollektívek, mindannyiunk életében jelen vannak, nem csak róla szólnak. 

– A hoki számomra nagyon fontos, nemcsak amiatt, hogy a jégpálya szélén készülnek a legjobb írások, hanem amiatt is, mert olyan szinten neveli a sport nemcsak fizikai, hanem elsősorban lelki és mentális egészségre az embert, hogy bármilyen küzdelmet megéri érte végigvinni – állítja Éva, és hozzátette, annyira szokásává vált, hogy miközben a gyerekei hokiznak, ő ír a pálya szélén, hogy amikor a gyerekek elmentek táborba, és leült, hogy befejezze az egyik írását, borzalmasan zavarta a csend, és úgy döntött, inkább kimegy a jégpályára. Ám időközben ez bezárt, így új, kellőképpen zajos helyszínt kell keressen – jegyezte meg nevetve.  

A fogyatékkal élők a világ legigazabb barátai

Csata Éva a fogyatékkal élőket felkaroló Hifa Románia Egyesület igazgatója, ezért a sérültek gyakran főszereplői a tollából fakadó történeteknek, mi több, Évának ezek a kedvencei. 

– Azok az emberek, akik ma is itt vannak mellettem, a fogyatékkal élők, a világ legigazabb barátai. Úgy érzem, a történetek, amelyek igazán mondanivalót hordoznak ebben a könyvben, róluk szólnak – hangsúlyozta. 

Homokóra, láncostól című könyvének a borítóját Magyarosi Zsuzsa fogyatékkal élő alkotó tervezte, akit rendkívüli tehetséggel áldott meg a Fennvaló. A könyvbemutató alkalmával a kupolában a művész kiállított munkáit is megtekinthették a résztvevők. 

– Magyarosi Zsuzsát végtelenül tisztelem, és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha azt, amiről évek óta beszélünk a Hifa Románia Egyesületnél – hogy hidakat építsünk a fogyatékkal élők és egészségesek között –, a magánéletben is meg tudnánk valósítani. Zsuzsa nyitott volt erre, és így született ez az együttműködés – mondta el Éva, majd köszönetet mondott Mátyás Leventének és Dénes Ildikónak, akik segítségére voltak a könyv szerkesztésében. 

Láncok és korlátok...

A cím kapcsán a szerző elárulta, számos lehetséges változat volt versenyben, de valamiért egyik sem volt az igazi. 

– Szerettem volna, ha a cím mesél az időről, arról a fejlődéstörténetről, ami a könyvben megtapasztalható írástól írásig. A láncok jelen vannak az életünkben, ezeket elsősorban mi magunk hozzuk létre nagyon erős korlátok formájában, és amikor én leülök írni, egy ilyen lánctól kívánok megszabadulni... Nemsokára negyvenéves leszek, és megígértem magamnak, hogy ezt a küszöböt úgy szeretném átlépni, hogy valamit leteszek az asztalra. A munkámat nem az asztalra teszem, az a lelkem része. Sokan azt gondolják, hogy a fogyatékkal élőkkel nehéz dolgozni, miközben olyan örömöt hoznak az ember életébe, hogy az kimondhatatlan. Annyi mindenre megtanítottak, nagyon fontos dolgokra. Tőlük tanultam meg azt is, hogy a korlátok és a láncok nagyon fontosak az életünkben, ha azok nem lennének, akkor nem tudnánk szinteket lépni, nem tudnánk fejlődni, eljutni önmagunkhoz és ahhoz a belső lényeghez, amit próbálok visszaadni ezekkel a szösszenetekkel – vallotta be Éva. 

Nem kritizálni, hanem elfogadni...

A rendkívüli szociális érzékenységgel megáldott szerző elárulta, jelenleg két történet van, amelyekbe „fülig szerelmes”, és bár igen kritikus önmagával szemben, ezúttal mindkettőről úgy érzi, hogy jól sikerültek, és remélhetőleg ezek is napvilágot látnak majd könyv formájában. Az egyik egy fogyatékkal élő fiatalemberről szól, a másik pedig egy homoszexuális hölgynek a története. 

– Azért kívánom a másságot a középpontba helyezni, mert a fogyatékkal való élet is egy másság. Tőlük tanultam meg azt, hogy nem ítélkezni, hanem szeretni, nem keresni a hibákat és kritizálni, hanem elfogadni kell, és ezekkel a történetekkel másoknak is meg szeretném mutatni, hogy igenis lehet másként.