„Az egész egy hatalmas utazás”
Milyen lehet az, ha valakinek 18 éves koráig négy különböző színű – színeiben fontos jelentéseket hordozó – fal és egy folyosó határolja be az életterét? Mit élhet meg a steril környezetből kiszabaduló, különleges képességekkel rendelkező egyén, amikor szembesül az igazi világgal? – a 16 éves Zsidó Tímea Homo Fortis című könyvéből mindenki megkaphatja ezekre a kérdésekre a maga válaszait. Ahogy a fiatal regényíró is sok mindenre rátalálhatott az alkotás útján. Amikor Timi megérkezett szerkesztőségünkbe, egyebek mellett erről is kifaggattuk.
– Hogyan született meg benned a könyvírás vágya?
– Egészen kicsi koromban kezdtem „írni”, amikor még nem ismertem a betűket. Volt egy kicsi füzetem, abba először elkészítettem az illusztrációkat, aztán odaadtam anyukámnak, és megkértem, hogy írja le, amit diktálok. Ezután volt egy versíró időszakom, majd 13 évesen elkezdődött a regényíró korszak. Akkor született meg a könyvem első változata. Mindössze 30-40 oldalból állt, és kicsúsztak az események az irányításom alól, látszott, hogy még nem vagyok elég olvasott, nem tudom, hogyan kell egy ilyen művet összeállítani, ezért egy időre abbahagytam. Tavaly januárban megtaláltam a füzetet ezzel a kezdetleges változattal, és folytattam a történetet, pontosabban az egészet újraírtam, csak a főszereplőt tartottam meg.
– Milyen „iránytűk” szerint kanyarítottad a cselekményt?
– Tudtam, hogy milyen érzéseket akarok belefoglalni a könyvbe, azok alapján vittem tovább a szálakat. Egy csomó vázlatot készítettem, de az is előfordult, hogy ezek a kigondolt lépések egyszerre eltűntek, és egymás után jöttek az új ötletek. A regény kétszáz-egynéhány oldalából az utolsó ötvenet így írtam meg. A legutolsó rész egyetlen éjszaka alatt lett meg, a végére már nagyon fáradt voltam.
– Volt-e valamilyen rendszeresség abban, ahogy a regénnyel foglalkoztál?
– Felállítottam magamnak egy olyan szabályt, hogy amikor egy szomorú részhez érek, azt csak akkor írhatom meg, amikor kedvetlen vagyok, a boldog részt pedig vidáman. Az elmélkedések a késő esti órák csendjében születtek. A könyvet egyébként nyolcadik osztályban írtam, amikor tanulnom kellett, így az idő elég nagy ellenségem lett, és viszonylag lassan haladtam a regénnyel. De mindennap próbáltam hozzátenni valamit.
„Minden szereplőben van belőlem valami”
– Ihlettek-e meg valós személyek a szereplők megformálásakor?
– Van olyan barátom, aki hasonlóságot vett észre maga és az egyik szereplő között, de igazából fiktív karakterek vannak a regényben. Az viszont fontos volt nekem, hogy a legtöbb szereplőben legyen egy kicsi belőlem. A könyvben hat ilyen karakter is előfordul, akik egyébként teljesen különböznek egymástól.
– Milyen jellemvonásokat rejtettél el bennük magadból?
– A főszereplőnél a dolgok túlgondolását, a bizalomproblémát és főleg a naivitást. Homo Fortis nevelője, Emma, a „rosszfiú” a félénkségben és a munkamániában emlékeztet rám, illetve van benne egy hamis jóság, ami sajnos bizonyos személyekkel való kapcsolatomban engem is jellemez. A másik lányszereplőbe, Majába a hiperaktivitásomat rejtettem el, sokszor ugyanis én sem bírok az energiáimmal. Az egyik legfontosabb szereplő Ábel, aki kiszabadítja Homo Fortist, és megmutatja neki a világot, illetve azt, hogy milyen a szerelem, de a kedvessége felszínes. Ő talán azt a képzeletbeli személyt testesíti meg, akit minden fiúban látok, pontosabban, amitől tartok, hogy nehogy olyanok legyenek. A kedvenc szereplőm Krisztián, aki indulatos, dühös az egész világra, játssza a kemény csávót, a lelke mélyén azonban érzékeny és gondoskodó.
– Anélkül, hogy elmesélnéd magát a történetet, hogyan tudnád összefoglalni a regény lényegét?
– Az egész könyv egy hatalmas utazás, szó szerint és metaforikusan is. Rengeteg metaforát, jelzőt, jelet rejtettem el benne. A cselekmény alatt a főszereplő rájön arra, hogy nem szabad mindenkiben megbízni. Tulajdonképpen a regény egy trauma megélését, azt a pillanatot rögzíti, amikor az egyén ráébred, hogy egész életében átverték. Kicsi „porszem” fejjel én gyakran elmélkedem azon, hogy a világ hazudik nekünk.
– Vidám vagy szomorú lesz a történet vége?
– Szomorú.
„Te írtad ezt a könyvet?”
– Ki volt az első olvasód?
– Anyukám. A magyarországi Könyv Guru Kiadó elsőkönyveseknek meghirdetett pályázatára jelentkeztem a történettel, de akkor még nem volt kész a teljes mű. Gondoltam, amíg visszajeleznek, befejezem, erre már másnap szóltak, hogy kérik a kéziratot. Akkor aztán nekilendültem, és megírtam az utolsó betűig, de visszaolvasni már nem volt kedvem, sem energiám, így odaadtam anyukámnak. Éppen iskolában voltam, amikor telefonos üzenetet kaptam tőle, azt írta, hogy „le a kalappal”. Apukám nem vette annyira komolyan, hogy én tényleg regényt írok, de aztán egy családi kiránduláson, a repülőtéren jövet-menet végig az én könyvemet olvasta, és neki is nagyon tetszett.
– Hogy fogadták a regényt a barátaid, osztálytársaid?
– Voltak, akiknél közönyt vagy irigységet éreztem, de szerencsémre sok támogató barátom van, ők őszintén örültek. Vásárhelyen gyakran felismernek az utcán, és megkérdik, hogy nem én írtam-e ezt a könyvet. Ez nagyon jólesik.
– Több könyvbemutatót is tartottál.
– Az első a Studium Hubban volt, utána Nyárádszeredában, majd a régi iskolámban (Tudor Vladimirescu, korábbi 20-as számú általános iskola). Ez volt a kedvenc bemutatóm. A felső tagozat szinte minden osztálya eljött, és látszott, mennyire érdekli a diákokat ez az egész, fotózkodtak is velem. Tulajdonképpen pontosan nekik, a hetedikes-nyolcadikos korosztálynak szól a könyvem. A továbbiakban az Elektromaros középiskolába és a Bolyai líceumba is elvittük a Homo Fortist.
– Lesz-e folytatása a regénynek?
– Nem tudom, most ugyanis más gondolatok járnak a fejemben, egy másféle regény körvonalazódik. Ami a Homo Fortisszal közös, az a szabadságvágy kifejeződése.
– A szabadság témánál maradva, milyen álmaid vannak?
– Egy biztos: az írás, ha nem is fő foglalkozásként, de az életem része marad.
– Hol találhatják meg érdeklődők a könyvet?
– A marosvásárhelyi Kobak könyvesboltban és számos internetes felületen, például a Bookline honlapján.
