Hogyan házasodtak az erdélyiek a 19. század második felétől az első világháború kitöréséig?

Erdélyben milyen életkorban történt az első házasságkötés 1850 és 1914 között a házasodó felek nemi, felekezeti és osztály-hovatartozása, illetve a vidék fejlettségi szintje fügvényében? Ezt vizsgálja az Elena Crinela Holom, Oana Sorescu-Iudeana és Mihaela Hărăguş, a BBTE Népességkutatási Központjának munkatársai által készített tanulmány.

A feldolgozott adatok az Erdély történelmi népességi adatbázisában szereplő 35 egyházi anyakönyvből származnak, és 10 – Alsó-Fehér, Maros-Torda és Torda-Aranyos vármegyei – település lakosainak 1850 és 1914 közötti házasodási szokásaira vonatkoznak. Az említett időszakban nagyjából kétmillió lakost számláló Erdély jelentős gazdasági-társadalmi változások színtere volt, a földtulajdonlás tisztán feudális rendje bomlásnak indult, kezdetét vette a mezőgazdaság piaci termelésre való áthangolása, beindult a régió iparosítása, fejlesztések történtek a kereskedelmi és hitelezési szektor, valamint a szállítási infra-struktúra terén. A városokban élők aránya 1850 és 1914 között 6,5%-ról 12,4%-ra emelkedett.

A régió magyar ajkú lakossága rendszerint reformátusnak, unitáriusnak vagy római katolikusnak vallotta magát, az erdélyi szászok lutheránusokká váltak a reformációt követően, a románok ortodox vagy görögkatolikus felekezetűek voltak. A házasodó felek foglalkozása szerint öt osztályt állítottak fel a szerzők: 1. elit (földbirtokosok, bányavezetők, bányamérnökök, politikusok, jegyzők), 2. alsó középosztály (szatócsok, kereskedők, bányafelügyelők, kovács- vagy ácsmesterek), 3. önállóan gazdálkodók (borászok, saját gazdaságot vezető földművesek), 4. szakképesített munkások (bányai munkások, sófejtők, gépészek, molnárok, hentesek), 5. szakképesítetlen munkások (napszámosok, szódagyári alkalmazottak, vasúti dolgozók). A különböző vidékeket ipari fejlettségük, népesedési mutatóik, szolgáltatóiparuk, vasúti összekötettéseik alapján tekintették alacsonyan, közepesen vagy magasan fejlettnek a kutatók.

A vizsgált időszakban a házasságkötési életkor átlagosan 25,5 év volt a férfiak, 20,9 év a nők esetében. Vidéki közösségekben a 20. életévüket betöltött, férjhez nem ment nők gakran már „vénlánynak” számítottak.

Általában elmondható, hogy a római katolikus, illetve református nők és férfiak valamivel később házasodtak, mint az ortodoxok vagy a görögkatolikusok. Míg például a szentegyházi vagy kápolnásfalusi római katolikus férfiak átlagosan 25,7 éves korukban kötöttek házasságot, addig a meregyói görögkatolikus férfiak átlagosan 24,5, az ugyanilyen felekezetű kisesküllői férfiak pedig 24,3 éves korukban. 

A más falvakból áttelepedő személyek átlagosan egy, de magasan fejlett vidékeken akár két évvel is később házasodtak, mint a célfalu őshonos fiataljai, ami a beilleszkedésre fordított idővel magyarázható.

A fejlett vidékeken, etnikai és felekezeti hovatartozástól függetlenül, a nők közel két évvel, a közepesen fejlett vidékeken 0,8 évvel házasodtak később, mint az alacsonyan fejlett vidékeken élő társaik.

Az önállóan gazdálkodó férfiak – ugyancsak etnikai és felekezeti hovatartozástól függetlenül – átlagosan egy évvel házasodtak korábban, mint a szakképesített ipari munkások. Ugyanakkor az alacsonyan fejlett vidékeken az alsó középosztálybeli férfiak akár négy évvel is később házasodtak, mint a szakképesített munkások.

A régióban zajló iparosítás ugyan számos munkalehetőséget teremtett, a nőket ugyanakkor kevéssé segítette az önellátóvá válásban és a szabad párválasztásban, hiszen a vasúti munka, a kőfaragás, a faszén előállítása vagy a sóbányászat elsősorban a férfi munkaerőt mozgósította.