Elülni látszik az RMDSZ elnöke által a centenárium dolgában indokoltan, de mégis szükségtelenül feladott magas labdával kiváltott műfelháborodás.
Elülni látszik az RMDSZ elnöke által a centenárium dolgában indokoltan, de mégis szükségtelenül feladott magas labdával kiváltott műfelháborodás. Itt-ott ugyan még hozzávágnak Kelemen Hunorhoz egy-egy Románia Csillagát, s Toró T. Tibor is buzgón szeretne hozzájutni néhány babérhoz azzal, hogy feljelentést tett úgymond gyűlöletbeszéd miatt, meg külön is nyilatkozik az „ügyben”. Talán indokoltan, de a mai körülmények között fölöslegesen. Egész frissen pedig újra Kelemen Hunor exponálja magát: „Nekünk a párbeszédet kell keresnünk a román többséggel” – nyilatkozta a MIÉRT ún. Edzőtáborában, ellentmondva annak, amit eddig sikerült összehozniuk a párbeszédre való hajlam alapvetéseként.
Tisztáznám, amit szerintem majd mindenki tud a politikai prérin: műfelháborodást említettem, mert nemhogy az idén, de száz esztendeje nem ünnepelünk december elsején. Ezt a többség tudta eddig is, konfliktuskerülő reflexből nem is erőltették, hogy farizeus módra jó pofát vágjunk hozzá. Így az egyes alkalmakkor legfeljebb néhányan, mindössze a „hivatalból” odaillők éktelenkedtek, jobbára biodíszletként. Ezt hasznos lett volna „labdaadogatás” előtt észben tartani, hacsak…
Ami az egyesek által intellektuálisnak mondott Pleşu–Kelemen-szóváltást illeti, valójában nem több lekezelő modorban előadott szemrehányásnál az RMDSZ elnöke címére. Amolyan „éppen ő”, a hálátlan, noha a román állam tisztségektől kitüntetésekig elhalmozta kegyeivel, sugallja a jeles román értelmiségi. Az ám, de mindezt egy blogbejegyzéshez fűzött appendixként teszi, semmint a Kelemen Hunor uborkaszezonbeli váratlan bejelentésével való tényleges szellemi párbajként. A magyarság helyzetét illetően semmi nincs hát, aminek túlzott jelentőséget kellene tulajdonítani. Mindez legfeljebb arra jó, hogy úgy tűnjön, történik valami. Talán akkor valóban történt volna, s történne, ha Kelemen Hunor például szóba hozza, hogy Andrei Pleşu, akinek feltehetően az eddig jelzettnél behatóbb ismeretei is vannak az elmúlt majd száz esztendő eseményeiről, mit gondol, ha a helyünkben lenne, hogyan ünnepelne! Ez tényleg lehetne az értelmiségi presztízséhez illő szellemi kihívás. Több múlik egy ilyen kérdésre adott válaszon, mint gondolnánk, hiszen elemi elvárás bármilyen vitában, legyen szó bármiről, hogy a „másik”, az ellenfél helyébe képzelve magunkat keressük a helyes válaszokat. Az eddigi adok-kapok aligha mondható érdemi vitának, nem több, mint pótcselekvés. A kérdés tehát, hogy mit pótol. Nem könnyű a válasz, de akármilyen, egy érdekvédelmi szervezetnek föl kell vállalnia.
Szerintem a Pleşu–Kelemen-szóváltást „helyén kezelve” csak el kell jutni oda vagy vissza, hogy mit kezd az RMDSZ, s mit kezd az erdélyi magyarság a centenáriummal. Nem látványosan magas labdákat feladva, hanem átgondolva, hogy mit tesznek a politikában, de ami igen fontos, a hétköznapi életben is várhatóan feltűnő „élesebb” helyzetekben. Innen kellene elkezdeni újragondolni, avagy egyáltalán elgondolni – aminek eddig nyomát sem láttuk – a centenáriumstra-tégiát.
Tudom persze, hogy van az RMDSZ-ben, de főleg a környékén az ellendrukkerek „durr, bele!” hajlamú tábora, amely alig várja, hogy valamivel ne érthessen egyet, s a „keménységet” kérhesse mindegyre számon. Ezért lehetett számukra korábban tetszetős, például ahogyan az RMDSZ a nemrég lezajlott, Grindeanu kipenderítésével előállt kormányválság során eljárt, egy halom igényt támasztva a PSZD–ALDE támogatása fejében. A kudarcot azóta sem vállalták fel, most meg itt van az újabb, ami tapodtat sem visz előre. A „keménykedőkkel” szemben én a taktikai érzéket, a módszeres helyzetteremtés képességét hiányoltam és hiányolom.
Az „ad hoc” politizálás eredménye, hogy az RMDSZ újra gúzsba kötötte önmagát. Az elnök joggal mondja, hogy belátható időn belül kormányzati szerepet nem vállalnak. Magyarabbul ez úgy hangzik, hogy senki nem fog ilyen kéréssel előállni, nem fogják a népszerűségüket kockáztatni. Nem baj, mondhatnák önérzetesen, „csípőből” replikázva. Azonban nem biztos, hogy ez a jó válasz. Ha elgondoljuk, hogy például a centenárium dolgában befolyásuk érvényesítésének milyen lehetőségeitől fosztották meg magukat, a mi kárunkra is. Óvatosabban haladva messzebb járnának. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a kormánykoalícióval kötött parlamenti támogatásról szóló egyezség sorsa.
A gyakorlatban, mint nemegyszer tapasztaljuk, a szándékok a végrehajtás során nehezen állnak koherens sorrendbe. A hibák, melléfogások szerintem abban gyökereznek, hogy az RMDSZ- politikusok, bármibe kezdenek, mindenekelőtt „hazabeszélnek”. A felvetések célszerűsége helyett a tagságnak, választóiknak akarnak megfelelni, azt és úgy mondani, ahogyan szívesen hallanák. Pedig lehetne másként is, mi több, az ellenfelet zavarba ejtően, mint a már említett visszakérdezéssel: a mi helyünkben, komám, hogyan ünnepelnél? Ettől talán szelídülne az „ügy” körüli hangulat. Vagyis a helyzetteremtés. Az okos és sikeres politizálás ebből áll. Főben járó ügyekben pedig, mint amilyen a centenárium is, feltétlenül. Alkalmas terepe ennek a parlament, ahol érzésem szerint az RMDSZ szenátorai és képviselői már az ősztől provokatív helyzetek sorával lesznek kénytelenek szembenézni. Ezeket nem lehet majd jól hangzó odamondogatásokkal leszerelni, hanem csak megfontolt érvekkel érvelésre kényszeríteni azokat, akik az indulatokat elutasítva hajlanak az őszinte párbeszédre. Végtére is, a józan észnek kell felülkerekednie, hiszen a centenáriumon túl is lesz élet!
