A mesemondók talentumával megáldott emberek a hétköznapok rendszeresen ismétlődő körforgásában is megtalálják az egyedit, a különlegest, azt, amit e sorozat olvasóival – ha ilyen kivételes mesélővel hoz össze jó sorsom – nekem is mindenképpen meg kell osztanom. Barátnőm, akinek az alábbi életképet köszönhetem, évek óta utasítja maga mögé hétfőtől péntekig minden kora reggel a Marosvásárhely–Dicsőszentmárton közötti kilométereket, délután pedig, dolga végeztével hazafelé tartva, fordított irányban teszi meg ugyanezt a távolságot. Egyszer már megajándékozott a buszozás alatt szerzett élményekkel, benyomásokkal, legutóbb pedig éppen karácsony előtt festett körém egy ugyanonnan szerzett igaz mesét. Bár az idei szenteste és az azt megelőző várakozás hetei már a lassan szertefoszló esztendő tartozékai, az ó- és az újév közé eső látszólagos időtlenségben jólesik kicsit még belekapaszkodni az idei szépségekbe, és bízni abban, hogy mindez talán a legközelebbi jövőbe is átcsempészhető.
– Valamikor, az adventi időszak elején figyeltem fel erre a családra – kezdte barátnőm a történetét. – Egy kétgyermekes édesanya kászálódott fel minden hajnalban ugyanarra a távolsági kisbuszra, amire én is. Kisiskoláskorú leánykájával és másfél-kétéves forma fiacskájával utazott. A kislány, ahogy elnéztem, az én lányommal lehetett egyidős, a hátán egész úton ott volt az iskolatáska, akkor sem került le róla, amikor az édesanyjának dőlve elszunyókált. A kezeslábasba bújtatott, fején kapucnit viselő legényke leginkább egy apró űrhajósra emlékeztetett. Ahogy szülője ölében bóbiskolt, a meleg öltözet eltakarta az arcát, a kislány vonásait viszont onnan, ahol én szoktam ülni, tisztán ki lehetett venni. Már első alkalommal megállapítottam, mennyire hasonlít az édesanyjára. Általában pár megállóig tartott ez a csendélet, amíg a kémiai líceum előtt fel nem szállt az édesapa is. Olyankor a szendergő trió hirtelen felpezsdült, kivirult. A fiatal férfi mindig már előre jelezte érkezését, megkopogtatta a kisbusz ablakát, vagy csak integetett. Miután felszállt, és elfoglalta helyét a családja mellett, a négyes ülésen, sorra megpuszilta szeretteit, aztán átvette az asszonytól a kisfiút, aki nagyokat szuszogva fészkelte be magát a karjai közé, és már bóbiskolt is tovább. Az újonnan érkezett rendszerint váltott pár szót a tekintetébe szinte belesimuló nővel, aztán teljes figyelmét a kislány felé fordította. Ezután hárman beszélgettek nagy egyetértésben és olyan csendesen, hogy abból legfeljebb szófoszlányok juthattak el a többi utashoz, így hozzám is. Igaz, nem is szoktam hallgatózni, hiszen sosem szerettem kutakodni mások magánéletében, de úgy érzem, ebben a naponta ismétlődő jelenetben nem is a kommunikáció tartalmán volt a lényeg, hanem azon a meghittségen, ami a korai órában – minden bizonnyal – munkából érkező férfival való találkozást meghatározta. Négy héten át gyönyörködtem ebben a látványban észrevétlenül.
– Egyszer sem érzékeltél feszültséget közöttük? – szólaltam meg, amikor barátnőm beszámolója végéhez ért.
– Talán érdekesebb lenne ez a történet, ha valami konfliktusfélét is beleszőhetnék, de nem tehetem, mert ilyesminek egyetlen alkalommal sem voltam fül- vagy szemtanúja. Kicsit olyan volt számomra ez a parányi csapat, mint egy más dimenzióból jött, mégis sok szempontból ide tartozó, mai szent család. Az, ahogy szép csendben elduruzsoltak, „elkuttyogtak” egymás közelségében, maga volt a megtestesült harmónia, a legjobban mégis az a hangtalan ujjongás fogott meg, amivel a két kicsi és édesanyjuk hajnalról hajnalra a családfőt fogadta. Pedig bizonyára rettenetesen fáradtak lehettek mindannyian, az iskolás kislány épp annyira, mint mindegyre elszundító öccse vagy a két gyerek fölött kitárt szárnyú madárként őrködő édesanya. A fizikai erőtlenséget azonban felülírta az együttlét felüdítő bizonyossága. Azt hiszem, olyanok lehettek számukra ezek a korai buszozások, mint egy-egy kicsi advent, ami magában rejti a boldogító találkozás ígéretét. Úgy érzem, valahogy így, ezzel a csendes, bölcs, örömteli nyugalommal kellene nekünk is bejárni a hétköznapok állomásait, akkor talán a régóta várt ünnep sem illanna olyan gyorsan el.
