A gyógyító szavak ismerete kiveszett

A modern ember, aki a felvilágosodás terméke, nagyon rossz viszonyba került a halállal. Holott ezt az életeseményt, amely mindenkinek bekövetkezik az életében, lehet felkészülten és felkészületlenül várni. S bár „minden természeti kultúra megteremtette a maga halálkultuszát, a nyugati fehér ember civilizációja felszámolta azt, amit örökül kapott”. A csángók megőrizték – jegyezte meg az előadó, majd hozzátette: reménykedik abban, hogy vannak még erdélyi falvak is, ahol él az ősöktől örökölt kultusz. A halálhoz kötődő hit- és szokásrendszerek (halottkísérés, halottsiratás, a haldoklóval való törődés…) ugyanis arra szolgálnak, hogy lehetőség szerint felkészítsék, megkíméljék a megrázkódtatástól a távozót és a hozzátartozókat is. A halotti kultusz tehát a mulandóság feldolgozásában segít, valójában a vallások kezdetét jelenti, s minden vallás egy halhatatlanságelméletnek tekinthető. A fenti gondolatok a budapesti Szathmári Botond vallásfilozófus, antropológus, orientalista több órát tartó előadás-sorozatában hangzottak el január 9-10-én a marosvásárhelyi Bernády Házban népes közönség előtt. 

Mi a halál, milyen fizikai és mentális tapasztalások vannak a haldoklásban, mit kell tennünk a haldoklás folyamatában, mi történik a halál után, hogyan készüljünk fel a halálra? Az előadó, akit B. Fülöp Erzsébet színművésznő köszöntött, olyan emberi témákat tárgyalt, amelyek a mai társadalomban tabutémának számítanak, a keleti vallásfelfogás, a buddhizmus viszont pontos válaszokat ad ezekre.

Az előadó bevezetésképpen Heidegger német filozófust idézte, aki az európai filozófia jövőjét illetően fontosnak tartotta a Kelettel való párbeszédet.

Az európai bölcselet halálképét a kereszténységhez hasonlóan a test és lélek szétválásának koncepciója hatotta át. A felvilágosodás azonban hadat üzent az ember végességének és a halállal kapcsolatos félelmeknek is. A francia enciklopédia halál szócikkében többek között az a kérdés olvasható, hogy miért kell félni a haláltól, mikor az pont olyan természetes, mint az élet. A felvilágosult szemlélet kultusz- és hagyományellenes volt, babonának nevezte a régi rítusokat és szokásokat. Egyes képviselői pedig abban reménykedtek, hogy a tudományok fejlődése nyomán a halál száműzhető lesz az emberi életből. Ennek a következménye volt, hogy a XX. század közepétől gazdag amerikai rákbetegek (Walt Disney például) hibernáltatták a testüket, abban reménykedve, hogy az orvostudomány majd feltárja betegségük ellenszerét. A modern Európa, amely életközpontú volt, a túlvilágot nem tartotta elfogadhatónak, s emiatt a halált sem. A 20. század második felében a halál kivonult a személyes életvilágból, orvosi eseménnyé vált, s elveszítette minden kulturális dimenzióját. A modern ember úgy kezdett menekülni tőle, akárcsak a pestistől. A halálos beteg magára marad. Ha fertőző betegsége van, azért, mert embertársai félnek, nehogy elkapják, ha nem fertőző, azért, mert nem tudnak mit mondani neki. A gyógyító szavak ismerete kiveszett az emberek többségéből. A kórházi ellátás bővülésével a vidéki beteg is a kórház, az intenzív terápia magányára van utalva, idegen emberek, gépek között, s a hozzátartozók csak percekre láthatják, haláltusája mesterségesen meghosszabbodik. A holttestet pedig bomló hústömegnek tekintik, ezért a hajdani tisztelet megadása értelmét vesztette. 

A helyzet jobbítására jött létre a hospice mozgalom, amely a hozzátartozókat a gyászra készíti fel, és segíti az otthon való meghalást.

Globalizált világunkban fizikailag kevésbé fájdalmas ma meghalni, lelkileg viszont mind a haldokló, mind a hozzátartozók nehezebb helyzetben vannak – mondta az előadó. Szavait hallgatva eszembe jutott, hogy édesanyám halálakor a szokásos részvétnyilvánítást elrebegő rokonok, ismerősök között milyen jólesően hallgattam falun élő idős nagynéném megható, kedves mondatait, amelyekben benne volt, ami elmúlt, s amit meg kell őrizni abból, s ennek a