Gyermekvilág Esztelneken

Születésnapi beszélgetés a 80 éves Gazda Klára néprajzkutatóval*

– Bár Sepsiszentgyörgyön élsz, sok éven át ott voltál muzeológus, valójában Zalánban születtél... Vannak zaláni emlékeid?

– Zalán nem volt gyermekkorom színhelye, csupán az 1944. szeptember elején a világháborús front közeledése által veszélyeztetett sepsiszentgyörgyi otthonunkkal szembeni, békés, biztonságos születési körülményeket biztosító közeli falu. Születésemen kívül egyetlenegyszer jártam benne – kíváncsiságból. Sepsiszentgyörgyöt tartom szülőföldemnek, ott töltöttem gyermekkoromat, ott jártam óvodába, majd iskolába. Hat és fél éves koromban a városhoz tartozó Szemerjára, egy kertes házba költöztünk. Két fiútestvéremnél – Gazda József (szül. 1936) és Gazda László (1933–2007) (szerk. megj.) – 8, illetve 11 évvel vagyok fiatalabb.

– Mit tudsz a felmenőkről?

– Apai ágon a rétyi Gazda, anyain a kisbaconi Benedek család leszármazottja vagyok. Pálmay József a Benedek család ősei közül 1165-ből Judithának, 1460-ból Urbanusnak a nevét említi. Csak az utóbbiban vagyok biztos: Urbanus Udvarhelyszék önkormányzata legfőbb katonai tisztségviselője és törvényszékének elnöke volt, a főemberekhez tartozott. A 16-17. századi összeírások szerint a Benedek család tagjai többnyire székely lófők voltak, akik tehát lóháton harcoltak. Huszárrendi katonai szolgálatukért mindkét nemzetség kiváló tagjai és azok örökösei címeres nemeslevelet kaptak: így a Gazdák 1591-ben Báthori Zsigmondtól, majd 1654-ben Rákóczi Gyögytől, a Benedek család 1635-ben szintén Rákóczi Györgytől, majd 1665-ben Apafi Mihálytól. Az apai ág tagjai a vidéki közügyek intézésében és a gazdálkodásban jeleskedtek, az anyaiak nyolc nemzedékének csaknem minden tagja értelmiségi (református pap, jogász stb.) volt. Anyai nagyapám Köpecen körjegyző volt, a szüleim könyvelők. Édesapámat alaposan megsebezték a szibériai hadifogság évei, édesanyám az anyai szeretet és odaadás szellemében nevelt minket. Nagyobbik testvérem, László földrajz szakos, a kisebbik, József magyar szakos tanár volt. Egyikük sem fukarkodott a magyar kultúra gazdagításával és a közművelődési munkával: László a moldvai csángókhoz vitte expedícióra tanítványait, majd három kötetbe foglalva mutatta be e népcsoport valamennyi települését. József évről évre tanított be diákjainak Tamási Áron-színdarabokat, majd szervezett turnét azok valamely magyarlakta területen való bemutatására. Feleségével, a textilművész Olosz Ellával megalapította és vezette a Kőrösi Csoma Sándor szellemiségét felidéző, ébren tartó egyesületet, évenként tudományos konferenciát szervezett, szakembereket hívott meg, és évkönyvbe szerkesztette az ott elhangzott tudományos dolgozatok szövegét. Ő maga csaknem 40 népi-nemzeti szociográfiát, művészeti útirajzot, cikket, tanulmányt, művészmonográfiát, regényt, tankönyvet publikált.

– Honnan a vonzódás a néprajz iránt?

– Családi könyvtárunkban volt egy, a magyar népről szóló, képeket is tartalmazó, néprajzi tárgyú Bartucz Lajos-könyv, amit édesanyámmal szívesen nézegettünk. Az iskolában osztályfőnökünk, Kónya Ádám hívta fel a figyelmet a faragott díszítésű székelykapukra és fatornyokra. Egyetemistaként budapesti néprajz szakos hallgatókkal is megismerkedtem, barátságot kötöttem, részt vettem egy egyetemi tanulmányútjukon, és fogadtam őket otthonomban, ahonnan elkísértem itteni gyűjtőútjukra is. Mindezek az élmények bennem is kialakították a népi kultúra iránti érdeklődést.

– 1967-ben végeztél a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, és rá kilenc évre, 1976-ban doktoráltál a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Miért választottad a néprajzot doktori disszertációként?

– Magyarországi barátaim hatására, részben nekik segítve, két faluba kiszállva kezdtem érdeklődni az ottani öregektől egy kérdőfüzet hiányzó adatai iránt. Ekkor történt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum éppen ott ásatást folytató igazgatója felfigyelt rám, és felajánlotta az intézmény megüresedett néprajzi muzeológusi állását. Nem rendelkezvén néprajzi szakképesítéssel, de már a múzeum évkönyvében néhány rövidebb tanulmányt publikálva, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán elfogadták jelentkezésemet a doktorátusi képzésre mint a szakképesítés egyfajta módozatára, ami folytán, rövidebb időszakokon át, órákat hallgattam, vizsgáztam, és A gyermekkor néprajza Esztelneken címmel doktori dolgozatot nyújtottam be. Erre summa cum laude értékelést kaptam.

– 1968-ban muzeológus lettél. Megérte?

– A Székely Nemzeti Múzeum egyik vonzerejét a Kós Károly tervezte szép, látványos, reprezentatív épületének és tekintélyes múltjának köszönheti. Meg aztán gazdag történelmi, néprajzi, természetrajzi és művészeti gyűjteményeinek, kiállításainak is, amiből a sepsiszentgyörgyi gyermekek is kapnak ízelítőt iskolai látogatásaik alkalmával. Magam, néprajzi érdeklődésemből kifolyólag, előkelő munkahelyként képzeltem el. Örömmel fogadtam az igazgató úr választását, a muzeológusi állást, amely keretében 20 éven át dolgoztam – tegyem hozzá: jókedvvel.

– És ekkor jött a változás, azaz az 1989-es év. Hogyan folytatta 1990-ben, amikor megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság?

– Az 1989 végi rendszerváltás értelem szerinti problémául vetette fel annak az átgondolását, hogy milyen intézményre van szüksége a magyarságnak. A férjem [Demény István Pál irodalomtörténész, etnográfus (1949–2000) – szerk. megj.] meg én egy magyarságtudományi kutatóintézet létrehozását szerettük volna javasolni. Péntek János a néprajzi tanszék megalapítását kezdeményezte és valósította meg. Zakariás Erzsébet és Pozsony Ferenc a fiatalság számára kívánt egy néprajzi társaságot megteremteni. Meghívottként ennek megtervezésében Tánczos Vilmos és jómagam vettünk részt, s ez az elképzelés vezetett a Kriza János Néprajzi Társaság megalapításához. A néprajzi kutatás rangidős képviselője, dr. Kós Károly zokon is vette az életkorok szerinti elkülönülés hangoztatását, mert ő maga – akit ebbe a tervbe nem avatott be senki – mint tekintélyes néprajztudós, Faragó Józsefet is bekapcsolva 1972–1984 között önkéntes gyűjtők bevonásával és irányításával hat kötet néprajzi tanulmányt adatott ki Népismereti dolgozatok címen. A Kriza János Néprajzi Társaság vezetését a két kezdeményező, Pozsony Ferenc és Zakariás Erzsébet vállalta fel.

– Hol jelentek meg első írásaid?

– A Megyei Tükörben és az Alutában. Legelőször Balázs Ferencről, majd a népi táplálkozásról, viseletről írtam terjedelmes újságcikket, aztán a múzeum évkönyvébe, az Alutába a múzeum csempegyűjteményéről, majd a sepsiszentkirályi gyűjtögető gazdálkodásról, benne a vadrózsabogyó feldolgozásáról, valamint a bodzafordulói románokról megejtett megfigyeléseimről.

– Mi volt a doktori disszertációd témája, s ez mikor jelent meg kötetben?

– A doktori disszertációmban az esztelneki gyermekélettel és gyermekjátékokkal foglalkoztam. Ehhez az ötletet a Jóbarát című gyermekfolyóirat szervezte, a sepsiszentgyörgyi múzeum gyűjteményébe bekerült, mintegy 4000 játékszert és számos játékleírást tartalmazó népi gyermekjáték-gyűjtemény adta. Kíváncsi voltam – egy falu példáján –, hogy milyen élet rejlik a játékok sokasága mögött. Jó szempontokat sugallt e témához Kresz Mária kalotaszegi gyermekéletről írt műve. Dolgozatom nyomtatott változatát a Kriterion Könyvkiadó 1980-ban csaknem 500 oldalas kötetben adta ki nagy példányszámban. Utána 2008-ban, Molnár V. József kezdeményezésére, a budapesti Ős-kép kiadó ügyvezető igazgatója, Molnár Zoltán újra megjelentette.

– Miért épp Esztelnekre esett a választás, mit kell tudnunk a faluról?

– Esztelnek Háromszék keleti peremén elhelyezkedő falu, ahonnan szép anyag gyűlt össze a Jóbarát meghirdette Síppal-dobbal című játékgyűjtő versenyre, egy ügyes, az enyedi kollégiumban tanítóképzőt végző kislány, Szász Veronka gyűjtésében. Ennek láttán, abban a – nem bizonyított – előítéletben is bízva, miszerint a peremvidéki, mezőgazdasággal foglalkozó falvak lakói a szomszédaiknál hagyományőrzőbbek, és annak tudtára meg ellenére, hogy rossz közlekedési viszonyai miatt csak késői átszállással és a szomszéd faluból csak gyaloglással lehet odáig eljutni, rá esett a választásom. Ott az is kiderült, hogy e faluban 1639 óta mindmáig Ferenc-rendi kolostor működik, és 1752-től 1808-ig gimnáziuma, iskolai színháza, könyvtára is volt. Kutatásom idején még élt a primori rangú Szacsvay család idős örököse. Mai eszemmel mindezek hatásának nyomait alaposabban megvizsgálnám, akkor, 1979-ben azonban nem próbáltam szétválasztani a kevés birtokos és kétszer annyi zsellér utódai körében gyakorolt gyermektartási/gyermekéleti szokásokat. A személyében is kedvesnek, intelligensnek bizonyuló VI. osztályos Szász Veronkával tartós barátságot kötöttem. Később sajnos a férjével Amerikába települt ki, ahol meg is halt. Szomorú szeretettel emlékezem meg róla, szüleire és a kiszállásaim idején szállást adó Kiss Zolti tanár bácsi családjára.

– Miért tartod fontosnak, hogy a népi gyermekjátékokról minél többet beszéljünk, kutassunk, és közkinccsé tegyük?

– A gyermekjátékok gyermekéletben betöltött sokrétű – a megismerést, a testet és lelket kiművelő, felüdítő, a viselkedési szabályok betartására nevelő – szerepéről a pedagógiai irodalom sokat értekezett. Fontosnak találom azokat az ősi kulturális emlékeket, melyeket egyes játékok megőriztek. Ezek az emberi élet legfőbb problémáinak, azok megoldási kísérleteinek képi kivetüléseivel és rituális megjelenítése módjaival foglalkoznak. A játék emberéletben játszott szerepéről pedagógusok, biológusok, pszichológusok, esztéták és kulturológusok sokasága értékezett. Lényeges vonásaként minden biológiai és társadalmi célkitűzést nélkülöző, szabad cselekvésű voltát, könnyed, fáradságmentes, felüdítő, mégis fizikailag, szociológiailag, pszichikailag, szellemileg, szemléletileg fejlesztő, spontán, létező vágyakat kielégítő hatását emelték ki. Az ősi cselekvési formaként gyakorolt játék mindenféle, a megélhetés alapját, avagy a kultúra fejlődését képező, produktív emberi tevékenység – munka, rítus, harcászat, művészet, jog stb. – kifejlesztésében fontos szerepet játszott, elfoglalva a felnőttek életében játszott korábbi jelentőségét. Közöttük manapság jórészt csak az állatias tulajdonságot kicsúfoló vagy kibeszélő farsangi, meg virrasztójátékok fordulnak elő. A játék eredeti, hagyomány szabta megjelenési formáinak – tárgy, szöveg, zene (ritmus), mozgás, vagy azok kombinációja – továbbvivői, életkori sajátosságaik és szabadidejük révén, a gyermekek, akik azokkal, spontán körülmények közt, elsősorban a játszás során ismerkednek meg. Tekintettel szóbeli jellegükre, megismerésük sokfelé töredékes is lehet, nemegyszer félreértésekkel, torzulásokkal. Az ilyenek eredeti üzenetének egyes részletei ugyanazon játéktípus különböző helyeken feljegyzett változataiból, olykor más folklórműfajból, pl. népmeséből ismerhetők meg. Ugyanakkor tanulságos a más népek kultúrájában előforduló párhuzamuk megismerése is. Mindez fontossá, érdemessé teszi őket, és azt, hogy róluk beszéljünk.

– A kutatók mit tartottak a legrelevánsabbnak?

– A népi játékok ősi cselekvési formáinak emlékei közül a kutatók többek közt a kiszámolót, a varázsigét, a madárnyelvet, illetve az értelmetlen szöveget említik. Az elsővel az áldozatokat sorsolták ki, utóbbiak a kitűzött cél sikerességét vagy a kívánt sikertelenségét befolyásolták. Több ősi népi játékban szimbolikus testtartással kísért szöveggel a természet, a transzcendens világ erőit vagy a mitikus ősök szellemét szólították meg, egyenrangúnak, megközelíthetőnek és befolyásolhatónak gondolva azokat. Azt hivén, hogy kérésükre kisüt a nap, magasra ugorva termékennyé válik a föld, kérték a napot a felsütésre, a földet termékenységre, abban is reménykedve, hogy üzenetükkel megnyílik az élőt az élettelentől, halottól elzáró határ.

– Milyen hiedelemrendszer figyelhető meg?

– Az egyes népi játékok hátterében sokféle képzetet tartalmazó gazdag, régi múltra visszatekintő hiedelemrendszer figyelhető meg. Ebből a hintázás, meg az Egyedem-begyedem mondókánk egyik altípusának példáján próbálok néhány példát kiemelni. A kisgyermekek ijedtségét, nyugtalanságát a fel-le, előre-hátra történő elmozdítással, ringatással, höcögtetéssel csillapítják a felnőttek. Hasonló hatást kelt a ringatható bölcső és a játékhinta, utóbbinak több formája ismeretes. Az egyik a közepén alacsony oszlopra rögzített deszkából álló, kétfelölről felváltva fel-le nyomható vagy emelhető lapú mérleghinta. Egy ókori spanyolországi kép szerint az egyik vége a felfelé álló, győztes reggelt, a másik a lesüllyedt, vesztes estét, valamint a kettő egyensúlyát ábrázolja. A hinta másik típusa a magasról függő, ülő lengőhinta. Ilyenen hintázik egy ókori görög vázaképen egy leány, mellette Erosszal, a szerelmi vágyat megtestesítő istennel, alatta kutyával és áldozati edénnyel. Erosz hatása nálunk is érvényesül: egy-egy szerelmes leány meg legény az ülőhintán fecskefészekbe, azaz egymással szembe vagy egymás mögé ülve hintázik. A hinta a görög eredetmítosz szerint a halálából feltámadt Dionüszosz boristen által bevezetett engesztelő áldozat jelképes eszköze, a félreértésből elkövetett gyilkosság és azt követő akasztásos öngyilkosságok helyettesítéses kizárója. Nálunk a Krisztust eláruló Júdás akasztásos öngyilkosságának történetével hozzák kapcsolatba, és valóban, a hintázás fő és kötelező időszaka emiatt a húsvét. De egyébként a februártól, sok esetben hamvazószerdától pünkösdig, tehát a tél fokozatos halálától a természet tavasz végi, nyár eleji győzelméig tartott. A hintajátékok közé sorolt harmadik játéktípus az álló cölöpön, keréken vagy deszkán forgatott ördögló volt, mely levetheti magáról a forgásban megszédült utasát. A negyedik formája a legösszetettebb, húsvétra (vagy aztán templombúcsúra) felállított forgóhinta, melyen, akárcsak a lengőhintán, a szerelmesek és a házasemberek, asszonyok is hintáznak, utóbbiak, hogy magasra nőjön a kenderük. A hintázás univerzálisan ismert játék, melynek tartórudai gyakorta fák. Ezeknek tulajdonságai – a keménység, az életerő – a bolgárok elképzelése szerint kihatnak a hintázókra, mások szerint megóvják azok életét a veszélyektől, a lelkét a rossz szellemektől. A népi játékok egy része a kultúrát átívelő emberi gondoskodásformák rekonstruálását, megértésének képességét teszi lehetővé, visszautalva az emberek és köztük népünk történetébe is.

– Hogyan vélekedett a szakma, a kritika a népi gyermekjátékokról és a székely népviseletről készült néprajzi kötetekről?

– Első munkám a Gyermekvilág Esztelneken volt. Ezt, Dömötör Tekla nyilatkozata szerint, ha magyar állampolgár lettem volna, kandidátusi dolgozatnak is elfogadta volna. Kriston Vízi József 1996-ban a Kresz Mária kutatási módszeréhez és szemléletéhez igazodó gyermekjáték-kutatásról írva korszakos könyvként említette. A székely népviseletről írt összegző könyvemet, Palotay Gertrúdra, Szentimrei Juditra, Nagy Jenőre és nyomukban rám hivatkozva Mohay Tamás megbírálta, mondván: „nagyobb volt a szakadék a hagyományos viseletek és a felkészült kutatók kis száma között, ami miatt a kimeríthetetlen gazdagság ellenére nem egy településre, hanem az áttekintés tágassága és a leletmentés sikere érdekében inkább vidékekre, tájakra vagy egész régiókra koncentráltunk” – szemben Tötszegi Tekla valóban senki által meg nem ismételt, kimagasló jelentőségű mérai monografikus modernizált változatú tárgygyűjtésével. Tulajdonképpen, ha a témaválasztás célja, helyszíne és szempontrendszere nem is volt azonos, a szemlélet eredetisége értékét illetően Mohaynak igaza volt. Keszeg Vilmos a Közösségi tárgykultúra – művészeti hagyomány című egyetemi tankönyvem kapcsán az esztétikai kommunikáció intencióinak egyéni és közösségi, hétköznapi, rituális vagy ritualizált helyzeteihez való igazodását, valamint a saját vagy egyetemi hallgatóval gyűjtött példaanyagot említi, kiemelve benne a rituális kalácsról és a tojáshímzésről írt tanulmányaimat. Tánczos Vilmos 13, többféle tárgytípussal kapcsolatos tanulmányomról írja, hogy a tárgyak társadalmilag funkcionális, és ilyen értelemben szimbolikus használatának feltárása mellett nálam az eredendően, vagyis archetipikusan értelmezett szimbolikus jelentések felmutatása is erős hangsúlyt kap. Ez a módszertani alapállás magyarázza, hogy a különféle összehasonlító vizsgálatok is (pl. műfajok, médiumok, tájegységek, sőt etnikumok között) igen hangsúlyosan vannak jelen. Az ősvallás- és mitológiakutatás tudományos szempontjából is relevánsnak tartja a szakrális kovácsról, hintázásról írt tanulmányaimat.

Verebélyi Kincső egyetért azzal, hogy a megnevezések és mintanevek összekapcsolásából és jellegéből kívánok következtetéseket levonni az inghímzések egykori mágikus funkcióiról és általánosabban egy archaikusabb gondolkodásmód, világkép irányába mutató vonásokról. Szerinte „páratlan anyagismereten alapuló elemzésem módszertanilag nagyon fontos és új. Korábbi korszakok mutatnák, hogy archaikus gondolkodás nyomai az állatokra utaló megnevezések”. A felvetés, miszerint a rituális használatban levő tárgy díszítményeit kell vizsgálni, abban a reményben, hogy a díszítmények jelentésére világít rá, „módszertanilag igen helyesnek látszik. Csakhogy amint a tárgyaknak van tárgytörténete, a tárgyhasználatnak is van története, és a díszítménynek ugyancsak, sőt a három tényező egymással való kapcsolata is történeti kontextusba ágyazott”.

– Egy nagyszerű, szakmabeli embert rendelt melléd az Isten Demény István Pál személyében. Milyen volt ez a kapcsolat?

– Demény István Pállal a sors sajnos csak későn, 1984-ben, 40 éves koromban hozott össze. Mindketten néprajzos muzeológusi állást töltöttünk be: ő Csíkszeredában, én Sepsiszentgyörgyön. Mindkettőnknek 1980-ban jelent meg az első könyve, neki a hősepikai poétikai jellegzetességeket felmutató Kerekes Izsák balladáról, nekem az esztelneki gyermekvilágról. Korrekt, megbízható, szavahihető, szeretetre méltó személyisége, gondolkodásmódja és szellemi magatartása százszázalékosan megfelelt annak az elvárásnak, amit a férjválasztásban fontosnak tartottam. Érdemes volt arra, hogy felnézhessek rá. Folklórfilológusnak tartotta magát, aki kereste a magyarázatot a magyar sámánizmus, a hősepika, a népdalok költői kifejezésmódjainak, motívumainak más kultúrákból is kimutatható párhuzamaira, összefüggéseire, abban a hitben is, hogy azok új utak keresését, sőt megnyitását is jelenthetik a tudomány számára. 1990-től a kolozsvári Akadémiai Folklór Intézetben dolgozott, ahol számítógépes adatbázisokba vezette a kiválasztott műfajú alkotásokat: népdalokat, mondákat. Belső ösztöneimre támaszkodó műfaj- és témaválasztásaim – a népi díszítőművészet, még pontosabban a díszítmények formai és terminológiai sajátosságai, a különféle rítusok szimbolikus tárgyhasználata, valamint a gyermekjátékok és gyermekfolklór motívumkincse – megerősítését neki, meg a szimbólumkutatást tanszékünkön rehabilitáló Tánczos Vilmosnak köszönhetem. Családi életünk korai, hirtelen halála következtében csupán 15 évet tartott. Halála után a Folklór Intézet igazgatója néhány évre félnormával alkalmazott engem az intézeti munkássága folytatására. Kéziratban maradt munkáit két kötetben kiadattam.

– Kérlek, sorold fel könyveid címét és a megjelenés évét!

– Gyermekvilág Esztelneken (1980); A székely népviselet (1997); Székelyek ünneplőben. Színek és formák a székelyföldi népviseletben (Haáz Sándor rajzaival és színes viseletképeivel, 1998); Közösségi tárgykultúra – művészeti hagyomány. Néprajzi egyetemi jegyzetek 4. KJNT – BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék (2008); Gyermekvilág Esztelneken. 2. kiadás (2008); Nyiss kaput, új bíró! Népi játékok szimbolikus üzenete (2017); Főnemesek a múló időben. A zabolai gróf Mikes nemzetség uzoni ága és rokonsági köre (2020).

– Milyen díjat és kitüntetést kaptál?

– A Kultúra Szabadságáért Díj (Kovászna Megyei Művelődési Felügyelőség, 1991); a Kiss Áron Magyar Játéktársaság elismerő oklevele és Kiss Áron-díja (1996); az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Bányai János-díja (2003); emléklap az Eötvös Loránd Tudományegyetem Néprajzi Intézetének 70 éves jubileuma alkalmával (2004); az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagja (2006); Györffy István-emlékérem (2006); Lotz János-emlékérem (2011); Györffy István-emlékérem (2015); a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2019); a Kriza János Néprajzi Társaság életműdíja (2019); Háromszék Kultúrájáért Díj (2021); a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata Erdélyi Zsuzsanna-díja (2023).

– Mit szeretnél megírni még?

– Régen felvállaltam a gyimesi inghímzés díszítőmotívumai katalógusának az elkészítését. El is készítettem, de egyes illusztrációk minősége miatt nem mertem véglegesíteni. Mostani ismereteimmel kicsit továbbfejleszteném, valószínűleg érdemes volna megjelentetni. Meglátjuk, sikerül-e.

(2024. augusztus)

*Fejezet Székely Ferenc készülő újabb interjúkötetéből