Gyermekkori karácsonyok hangulata

Azt hiszem (úgy érzem), hogy ameddig haza tudok menni, haza tudunk menni a párommal a szüleinkhez, addig gyerekek vagyunk, és ez azt is jelenti, hogy a csoda még él bennünk, körülöttünk. De a gyermekkorra visszatérve, számomra nagyon sokat jelentett, és meghatározta az életemet, a gondolkodásmódomat, de akár a művészeti ágazatok iránti kíváncsiságomat is, hogy két család nevelt. Pontosabban, ugyanabban a tömbházban laktak a nagyszüleim is, ahol én a szüleimmel. Egymás fölött volt a két lakás, tehát Bélakánál és Ájikánál (így hívtam az én szeretett nagyszüleimet) szabad volt ugrálni a zongoraszékről fel-alá, mert azt csak anyuék hallották, az ő idegrendszerüknek meg bírnia kellett, hiszen mégiscsak én voltam az egyetlen gyerek a családban!

Anyu és Ájika együtt készültek, sütöttek, főztek, beszélgettek nagyokat, apu általában valamit barkácsolt-tervezett, Bélaka a kávéja mellett újságot olvasott, én meg zongoráztam. A legérdekesebb, amit most sem igazán értek, hogy a fenti fát láttam, ahogy díszítik, azt hiszem, mert valahogy annak nem volt akkora jelentősége, de a lenti... az mindig olyan más volt! Ott tényleg járt az angyal. Bélakával elmentünk a templomba, és amire hazaértünk, tudtuk, hogy járt az angyal. Aztán anyu szólt, hogy menjünk le, mert hallotta a kicsi kristálycsengőt csilingelni (az volt a jel). És akkor elindultunk: apu, anyu, Ájika, Marcsika (a nagynéném, aki addigra már megérkezett Marosvásárhelyről), én és Bélaka. Beértünk a lakásba, anyu lassan kinyitotta a nagyszoba ajtaját, és … ott állt az a gyönyörű nagy karácsonyfa! Hatalmas volt, és alatta nagyon sok ajándék! Elénekeltünk néhány karácsonyi dalt, ami alatt én  teljesen megszeppentem, zavarba is jöttem. Erre például kimondottan emlékszem. Előfordult, hogy beszaladtam a szobámba, vagy odabújtam valakihez, mire anyu megkérdezte, hogy mi a baj, és még most is hallom, ahogy azt mondom, hogy én úgy szégyellem magam, hogy ennyi mindent kapok! Vicces, de  valahogy ettől nagyon zavarba jövök. Aztán mindig elmagyarázták, hogy ezzel nincs semmi baj, nyugodtan örülhetek, azt bontsam ki, amelyiket szeretném. Annyi szép, kreatív és kézzel készített ajándékot kaptam, ami mind a szüleim közös munkája volt: babaház, szerencsekerék, kisautó a babáknak, repülő, minden fából, szépen lefestve. Apu megtervezte, anyu megrajzolta, vagy éppen apu készítette el, anyu pedig lefestette-kifestette. Ezek voltak a legnagyobb ajándékok, mert az ajándékkal együtt ott volt a csomagban a sok életre szóló tanítás is, hogy a karácsony a készülődésről, a kreatív dolgokról is tud szólni, nem csak a pénzről. Vásárolni sokkal könnyebb, mint odaülni, és két héten keresztül barkácsolni, alkotni valamit, az sokkal nagyobb dolog. 

A másik, ami megmaradt, az az, hogy a lenti fát soha nem tudtam feldíszíteni. Emlékszem, hogy egyetemista voltam már, amikor anyu kérte, hogy díszítsem fel mindkét fát, mire  megdöbbentem,  mondtam is neki: a lenti fát én biztosan nem! Azt én nem tudom! És ez így is maradt. Az nekem még mindig egy csoda.

Utólag visszagondolva, azt keresem, hogy miben is rejlett gyermekkorom karácsonyainak szépsége. Felidézem az akkori pillanatokat, és próbálom tetten érni, hogy milyen elsődleges érzés, gondolat, esetleg kép villan be, ami azokhoz az évekhez kötődik. Közben azon töprengek, hogy vajon módosítjuk-e az emlékeinket, vagy pontosan úgy maradnak meg bennünk, ahogyan ott és akkor megtörtént. 

Amikor kimondtam, hogy „gyermekkori karácsonyaim”, az első, ami megjelent bennem, az az öröm-érzet és a várakozás kellemes feszültsége volt. 

Keresgélni kezdtem az emlékeim között, hogy tényleg semmilyen negatív konnotációja nincs-e a kimondott szavaknak. De rájöttem, hogy akárcsak bármilyen más emlék kapcsán, vannak pozitív, negatív és semleges élményeket tartalmazó ,,fiókjaink”. Csupán az adott mentális állapotunktól függ, hogy melyik fiókot húzzuk ki. A bennünket mélyebben érintő események mélyebb karcokat hagynak az emlékezetünkben, és fordítva. Ahogy keresgélek a képek között, igen, negatív élmények is előbukkannak. Például a decemberben megölt állat fehér hóban vöröslő vére, amely mintha szándékosan nem akarna elmosódni, hiába csurdogál fölötte a tavaszi hólé. Hallom a sivalkodó állat hangját, ami még most is megborzongat, ha felidézem. Magamban hordozom. Mély nyomot hagyott bennem. 

Valószínű, ezért lettem vegetáriánus. Hiába menekültem a legbelső, főútra néző szobánkba, ez a hang ott is utolért. A segítségért, az életéért könyörgő állat hörgése, ahogy a késdöfés okozta éles fájdalom ellenére erejét összeszedve megpróbál rugdalózni, hogy elmeneküljön a ránehezedő testek alól. Gyermekként hiába kértem volna a napok óta lázasan készülő felnőtteket, hogy ne tegyék ezt. Sokáig lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem tudtam megmenteni. 

Mondanám, hogy most sem találom jó, férfivá faragó módszernek, amikor kicsi gyereket odakényszerítenek ,,malacfarkat fogni”, miközben végignézi a hörgő állat halálos vergődését, de nem mondom. Lehet, hogy a későbbi tudatos, erőszakmentes életvitelben ez a negatív élmény meghatározó lesz.

Szóval az első örömérzet mögött ilyen emlékek is lapulnak.

Mégis, ami a karácsonyi ünnepet megszépítette, az a napokig tartó örömérzet és a várakozás kellemes feszültsége volt. A karácsonyfadíszítés a nővéremmel, édesanyámmal és édesapámmal, a templomba menésre való ünnepélyes készülődés, a kalács illata, az éjféli mise, ahová gyermekként elmehettem, mind meghatározó pillanatok voltak a család életében. Továbbá a mise közbeni várakozás, hogy csendüljön már fel a kedvenc karácsonyi énekem, a „Fel nagy örömre, ma született”, a várakozás a betlehemes játékokra mint az első dramatikus élményre. Illetve bevillan még egy kép: hazafelé menet, az egy kilométeres útszakaszon, a nagy hóban gyalogolunk, és anélkül, hogy a szüleim észerevették volna, behunyt szemmel mentem hazáig. Néha rám szóltak, hogy miért ügyetlenkedek, mert nem vették észre, hogy csukott szemmel lépkedem közöttük. 

Majd az otthoni, ünnepélyes vacsora közbeni várakozás, hogy mit hozott az angyal, az ágyba bújás, vagyis úgy menni lefeküdni, hogy nemsokára az ,,Íme midőn mindenek” kezdetű kántálás ébreszt.

Emlékszem, egyszerre húszan is jöttek hozzánk. Alig fértünk a nagy szobában. 

Volt ezeknek az éjszakai, örömteli találkozásoknak valami misztériuma.

Majd a karácsonyt követő ünnepnapok, az ,,aprószentekelés”, amikor házról házra jártak a gyerekek az újévi búzahintéssel járó köszöntésekkel.

Próbáltam felidézni a kapott ajándékokat, de nem jutottak eszembe, tehát nem az ajándékozások miatt szépültek meg ezek a napok, hanem a találkozások miatt. 

Attól, hogy kinyitottuk egymás felé a szívünket.

A karácsony és az ünnepre való készülés mindig felébreszti bennünk, felnőttekben is a tiszta lelkű gyermekecskét. A cinkosság érzését, a várakozás örömét, már csak azzal is, ahogy gyermekeinknek színes, csodás történeteket szövünk az angyaljárásról, Mikulás apóról. Ilyenkor előkapjuk a fantáziánkat, a leleményességünket, hogy megteremtsük számukra a várakozás izgalmát. Ez az az időszak, amikor sokat mesélünk, amikor felelevenednek bennünk saját gyermekkori élményeink saját meséinkkel. Illatok, érzések, emlékek kavarognak, akár egy felrázott hógömbben.

Gyermekkorom karácsonyának kopogós, néha havas estéje, amikor falun nagyszüleimnél sorra kántáltuk fel a rokonokat pár szaloncukorért és némi pénzecskéért cserébe. Átfagyott lábunkkal nem is törődve, de annál nagyobb hangerővel énekelve. Édesapám régi harmonikája, ami csak akkor, azon az estén került elő a szekrény tetejéről, úgy muzsikált, hogy a szomszédok is nálunk kötöttek ki. Édesanyám töltött káposztája, nagymamám ízletes süteményei, a zserbó és a havasi kifli. Az a sok gyermeki kérdés, hogy hol jön be az angyal, mikor kukucskál? Kíváncsi kisgyermekként sajnos sokszor felkutattam a szekrények, fiókok mélyét, és természetesen mindig találtam is valamit. Ma már nem vagyok kíváncsi, hol és mikor leskelődik, mert tudom, hogy mindig velünk van, még akkor is, amikor néha nem érzem a jelenlétét.