Gyereknap régen és most – Két generáció mesél a tökéletes gyereknapról

*Forrás: Dobos Kriszta privát archívuma

A gyermekkor varázsa örök. Bár a világ sokat változott, a játék és az öröm iránti vágy ma is szorosan összeköti a generációkat. Keresztesi Viktor Bencét, egy hatéves kisfiút, valamint egy ötvenes éveiben járó nőt, Gyéresi Júliát kérdeztem arról, mit is jelent számukra ez az ünnep. A válaszaikból egy végtelenül kedves és elgondolkodtató időutazás rajzolódik ki. 

Bence röviden és lényegretörően foglalja össze azt, hogy számára mit jelent június elseje: „A gyereknap nagyon jó, mert lehet játszani, kapunk finomságokat, és sok móka van.” Júlia a saját legelső élményeit felidézve egy sokkal egyszerűbb, mégis egy életre meghatározó pillanatot hoz vissza a múltból: „Süt a nap, és azt mondja nagyapám, hogy gyermeknap van, kaphatok cukorkát.” 

A régi időkben az ünnep fókuszában leginkább a természet közelsége és az apró csodák álltak. „Amikor én gyerek voltam, nem volt akkora választék, mint manapság. Ami szép színes volt, az vonzott minket” – meséli Júlia, aki felidézte, hogy gyerekként különösen szeretett a Somostetőre járni, ahol a legnagyobb boldogságot a similabda és a vattacukor jelentette. A '70-es, '80-as években az ünnepléshez elengedhetetlen volt a családi kirándulás a fehér Daciával. 

„A lényeg az volt, hogy legyen víz a közelünkben, akár tó, akár patak. Imádtunk pancsolni!” – teszi hozzá. Ezzel szemben Bence mai ünneplése már modernebb keretek között zajlik: „Nagyon jól telt. Elmentünk a városba, kaptam édességet, játékot.” Ha ő tervezhetné meg a tökéletes gyereknapot, a programja listáján a barátokkal való ugrálóvárazás, a fagyizás és az esti családi közös mesenézés szerepelne. 

A legnagyobb szakadék a két korszak között a felgyorsult mindennapokban és a technológia állandó jelenlétében mutatkozik meg. Bence őszintén mondja, hogy szerinte korosztályát a modern eszközök és a hagyományos játékok egyaránt vonzzák. Kérdésemre, hogy minek örülne egy gyerek napjaikban, a következőt válaszolta: „Szerintem a játékoknak is, meg a telefonnak is. És nagyon örülnék egy új legónak.” 

Érdekes módon a kisfiú nagyon is reálisan látja a múltat. Arra a kérdésre, hogy szerinte mit csináltak a gyerekek régebben okostelefon nélkül, így válaszolt: „Labdáztak, fogócskáztak, bicikliztek, és sokat voltak kint. Biztos akkor is ettek sütiket.” Júlia pontosan ezt az önfeledt, szabadba vágyó mozgást hiányolja manapság, rámutatva, hogy a mai gyerekek már nem játszanak annyit önfeledten a szabadban. Bár fantáziájuk van, gyakran nem kapják meg a szükséges odafigyelést a rohanó felnőttektől, ami pedig elengedhetetlen lenne az egészséges idegrendszeri és lelki fejlődésükhöz. 

A kütyük világában élünk, de a gyerekek figyelmét ma is le lehet kötni. Júlia a nyári színjátszó táboraiban azt tapasztalja, hogy a mai fiatalok mindenféle hiányérzet nélkül teszik le a telefont, ha megfelelő impulzusok érik őket: „Ha sok új impulzus éri a gyereket, ha figyelnek rá, akkor a játékban feloldódva megéli a flow-élményt.” Úgy véli, a manapság felhalmozott drága ajándékok sokszor csak egyfajta szülői bűntudat-elleplezésként jelennek meg a családokban, amikor az anyagi javakat próbálják adni valós együttlétek, mély beszélgetések, közös játék helyett. 

Ezt a gondolatot gyönyörűen támasztja alá Bence válasza is, aki szerint a legértékesebb dolog mégiscsak a közösen eltöltött idő. Amikor arról kérdeztem, mit tenne, ha visszarepülhetne az időben, és a gyerekkori nagyszüleivel lehetne, azt válaszolta, hogy legszívesebben bújócskázna és fogócskázna velük. Így szeretné testközelből is megnézni és átélni, hogy milyen egyedi játékokkal játszottak régen az udvarokon.

Hiába változtak az évtizedek és az eszközeink, egy dolog a Somostető fái alatti golyózástól a mai modern ugrálóvárakig teljesen állandó maradt. Júlia ezt az örök igazságot így fogalmazza meg:

„Minden gyermekben ott él a vágy, hogy kapcsolódhasson másokhoz, hogy szeressék, hogy megöleljék, hogy bízzanak benne, hogy értékesnek tartsák.”