A szobrász nem így nevezi, magam adtam ezt a címet az új műnek, amint beléptem Gyarmathy János varázzsal, bűbájjal teli műtermébe a marosvásárhelyi várbástyában. Pedig pár héttel ezelőtt, amikor ott jártam, nem is beszéltek annyit Brâncuşi-ról, mint mostanában, a nagy román művész születésnapja táján. De valahogy azonnal a halhatatlanságát Párizsban kivívó alkotó zsilvásárhelyi modern térplasztikája, A végtelen oszlop jutott eszembe. Noha ez másképp, más formákkal, más kiterjedésben érzékelteti a végtelenséget. Gyarmathy oszlopa is az egekbe tör, át is szúrná a Kisbástya alagsori termének gerendamennyezetét, ha lehetne, és úgy nőne még tovább. De itt nem a geometria a döntő, az egymásra tevődő összekulcsolt kezek fohászt továbbítanak a magasba, és ez előtt nincs, nem lehet tárgyi akadály. Gyarmathy János úgy játszik az ötletekkel, úgy kísérletezik a formákkal, hogy egyben humánus üzenettel, egyediként is felfogható, mégis egyetemes emberi eszmékkel, gondolatokkal is feltölti, felvértezi azokat. Az ima ezen az újonnan létrehozott bronzalakzaton megsokszorozódva száll az ég felé, s nincs az az áthatolhatatlan plafon vagy záró fal, amely megállíthatná szárnyalását. Aztán az, hogy ott fenn meghallgattatásra is talál-e, a szobrászt már meghaladja. Ő megtette a magáét, ennél többre aligha vállalkozhat.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
