Gróf Széchenyi István egyik utolsó leveléről

A Kolozsvári Állami Levéltárban, a nemrég kutathatóvá tett Vályi család levéltári fondjában egy különös levél került a kezembe: gróf Széchenyi István levele a Magyar Tudós Társaság Igazgató Tanácsához! (lásd a mellékelt képet), keltezés: Felső Döbling, 1858. november 6-án.

Első ránézésre a kézirat eredetinek tűnt, bár nem ismertem Széchenyi gróf eredeti kézírását. A levél tartalma nagyon fontos dolgot feszeget, és tartalma ma is aktuális. Természetesen, azonnal feltettem a kérdést: hogyan kerülhetett egy Széchenyi-levél a Vályi család hagyatékába? Vajon eredeti-e a levél? Szinte biztos, hogy erről tud a Széchenyi-kutatás! Tény, hogy az okirat mellett lévő használati lap (foaie de folosire) még nem volt aláírva, tehát az utóbbi 50 évben ezt más kutató nem vehette kézbe. A román levéltárakban szabályozott engedélyeztetés után (kérvé-nyezés, hétlejes kincstári nyugta, jegyzőkönyv kitöltés) lefényképeztem, és itthon fogtam hozzá a téma feldolgozásához.

Amikor a másolat is nagyon értékes

Már az interneten való böngészés is megvilágítja a dolog hátterét. A kezembe került levél nem eredeti, hanem egy korabeli másolat. De, figyelembe véve Széchenyinek 1858. november 6-án Felső Döblingben keltezett levelét, annak kalandos és tiltott útjait, maguknak a másolatoknak a feltérképezése is igen érdekes dolog.

1858-ban, amikor a levél íródott, Vályi Gábor 14 éves volt, a marosvásárhelyi református kollégium kiváló diákja, és csak 1867 után, Dósa Elek Pestre való távozása után választották meg segédtanárnak a jogi tanszékre. Ugyanis a kolozsvári levéltárban kutatható Vályi családi levéltár lényegében Vályi Gábor hagyatéka. A Vályi család közismerten reformpárti, ellenzéki gondolkodású volt, egy Széchenyi-levélnek igazi értékelői és tisztelői, merném azt állítani, hogy a korabeli Marosvásárhelyen rajtuk kívül csak Dósa Elek volt még megbízható befogadó „közeg”.

A levél megírásának az volt az előzménye, hogy a császár rendeletet készült kiadni, mely arra kényszerítette volna a Tudós Társaságot, hogy üléseit német nyelven tartsa. Ezt már Széchenyi a döblingi magányából sem tudta szó nélkül hagyni!

Véleményem szerint az alább szó szerint közölt okirat azért lehet értékes, 

mert apró, de lényeges szó és írásjegybeli eltérések vannak az eddig ismert változatoktól!

„Gróf Széchényi István levele a’ Magyar tudós Társaság Igazgató Tanácsához,

1858 Novbr 6-dikáról.

 

Tekintetes Magyar Tudós Társaság!

A’ legczifrább szavaknak sincs hitele, ott, hol tények bizonyítanak ellenkezőt. Hogy kormányunk mostani rendszere a’ magyar Nemzetiség igényeivel és értékeivel szemköztt áll azt a’ legvakabb is észreveheti. Nemzetiségünk pedig nekünk, Magyaroknak becsesebb, mint a’ föld bármely kincse, sőt életünk. A’ magyar romok köztt a’ nemzetnek eléggé nem bámulható életerején kívül, szeplőtlen már majdnem csupán az Académia mutat arra, mi szerént nemzetünk kioltva még nincs.

’S most ezen utolsó igazán magyar intézet is ki legyen sarkából forgatva? Fájdalom igen, mert hiszen az Académiai alapszabályok minap le érkezett megváltoztatása, legalább saját lelki szemem előtt, nem egyébb és nem kevesebb, mint oly döfés, mely könnyen halálra vezet.

Ki magyarázhatlan lelki kínoktól gyötörve, egészen elvérzett szívvel, félig temetve, ily aggasztó körülmények közt kérdem: valyon a’ magyar Academia tekintetében én mit míveljek, mit tegyek? én ki dicső elődeink útmutatását hű kegyelettel felfogván, szerencsés voltam 1825-ben újra és sikerrel megpendíteni honi nyelvünk magasbra állítását, sikerrel mondom, és jobb sikerrel, mint ők, mert a’ mély felfogás ugyan sajátunk, de nekem elégséges pénz vagyonom is jutott osztályrészül, mely nélkül fájdalom, a’ legmagasztosabb is oly gyakran parlagon hever.

Hallgassak-é midőn tapasztalni vagyok kénytelen, hogy azon nemes csíra el tiportatik, mely tényezőknél szinte arra válaszolandó, miszerént a’ magyar, kinek életrevalóságát, tavaszi korát, halálos kínjai és jelen veszedelmei köztt is, még ezer jelenét bizonyítja, saját szerüleg minden veszedelmeiből kibontakozva az emberiség díszére, az osztrák birodalom legbiztosabb talpkövét, a’ fejedelmi szék rendíthetetlen sarkalatát képezze alkossa? Kérdem, még fel se jajduljak mikor látni vagyok kéntelen, én, kinek baja nem a’ homályos, de az igenis tiszta, ’s minden ámítás nélküli látás, hogy dicső fejedelmi családunk, mint valami baligézet által félrevezetvén, népeinknek épen legéletrevalóbbját, mely 

fiatalságánál és 

letörülhetetlen zománczánál fogva legdicsőbb kifejlésre képes nem csak kellő figyelemre nem méltatja, sőt azt 

sajátságaiból kivet-köztetni, elzsibbasztani engedi, és ekkép, úgyszólván, saját maga alatt vágja el a ’ fát. –

A tekintetes Aka-demiára bízni az 

ügy eldöntését, – a’mennyiben alapítói állásomnál fogva ahoz nekem is van szólásom, noha a’legnagyobb tisztelettel viseltetem mind testületileg, mind egyénileg iránta, nem kívánom, nem akarom, nem fogom. Mert míg fejem vállam közt áll, velőm el nem olvad, és szemem világát a’halál nem oltja ki, mind addig arról, mihez jogom van, minden tanácsot szívesen és köszönettel fogadván, utóljára is bizony csak saját magam fogok határozni. ’S ugyanis 

Én úgy vagyok meggyőződve, hogy fölséges Urunk a’ fénykörülsugárzott Ferencz József császár, elébb utóbb de elvégre bizonyosan átfogja látni, hogy a’ czélba vett amalgamísatioja és németesítése a’ közbirodalmi népeknek nem egyébb, mint a’ mostani államférfiak észficzamított theoriája, és keserű önmystificatió, hogy számos talán legtöbb népei ha egyszer zivatarra kelnek az idők, – mi alkalmasint nem fog késni – kifelé gravítálnak, míg a’ magyarnak nincs e világon rokona, nincs más hazája, mint a’ négy folyam közti és három hegy alatti alkotmányos paradicsoma, ehhez képest a’ magyar, jólétét, szerencsét boldogságát egyedül dynastiális és törvényes királyának védpajzsa alatt remélheti, keresheti, lelheti, és hogy ennél fogva a’ fölséges Császár nem csak nem fogja tűrni, ha majd egyszer a’ legközelebbi sükertelen kísérletek az állam részéről – melyek az összes közbirodalmat a’ legproblématikusabb helyzetbe sűllyeszték kellőleg felvilágosítandják lelkét és untatni kezdik legmagasb úri kedélyét, – nem csak nem fogja tűrni, mondom, ha majd ezen idő beáll – miről én sehogy se tudok kétkedni – hogy azon nemzetet gyengítsék gyilkolják, olvaszszák, mellyel lovagi fejedelem, kit szeret, madarat foghat, és melyért, ha ki fejlésnek, becsületének, dicsőségének nem engedi utját állani sőt ily kincseknek hiv pártolója utolsó csepp vérét kiontani mindég kész volt, és mai nap is minden pillanatban kész volna, és kész is lesz.

Én azt szeretném hinni: fiatal fejedelmünk, ha látni és hallani akar és egyedül saját velejének tanácsát követendi, ’s e egyedül saját szívének sugallata után indul, bizony mondom, a Magyarország tekintetében még Corvin dícső korát is homályba állítandja.

Így látván a’ jövendőt bízván a’ mennyei végzésben, mely nemzeteket valamint fejedelmeket is hibáikért büntet ugyan, de valamint lelkes népeket meggyilkolni nem enged, úgy tiszta erényű uralkodókat is elvégre bizonyosan legvilágosb malasztjával megáld: én mi személyemet ’s alapítói jogomat illeti – a’ megváltoztatott alapszabályokat, melyekkel kezdettől fogva végig legkevésbbé sem tudok megbarátkozni, ha nincs menekülés, s azokat parancsként csakugyan el kell fogadni, vérző szívvel, de lecsépelhetlen kedélyek, minden legkisebb megjegyzés nélkül fogadom.

Egyszersmind azomban ünnepélyes óvást teszek, hogy a’ »justum ac tenacem propositi virum«1 dicső elve szerént, én a’ haza oltárára tett áldozatomnak kamatját azon, pillanattól kezdve fizetni nem fogom, ha tapasztalni volnék kénytelen, hogy adományom de facto mert hiszen szép szavakra és ígéretekre én nem adok semmit – más vágásba szoríttatnék, mint a’mely a’ magyar Academia eredeti czéljával megegyez, és mely nemzet és fejedelem közti törvény által megerősíttetvén föl is szenteltetett.

Mely szándékom szerint tudom, hogy örököseim is becsületesen és híven eljárandanak. Mikor aztán, ha ezen szomorú eset, bizodalom és minden jó remény daczára, tán mégis be is következnék, én, valamint örököseim, az alapító levél értelmében járulékunkat, a megmérgezett magyar Academiátol elvonván, valami más hazai czélra fordítandjuk, mely czélt azonban saját magunk tűzendjük ki, e foglalatosságtol mindenki mást határozottan felmentvén – és e tekintetben csak anyagi erőnek fogjuk meg adni.

Felső Döbling 1858 Novbr. 6-án

 

Gróf Széchényi István

Czimzett: A’ Magyar Tudós Társaság

Igazgató Tanácsának szíves felolvasás végett a’ leg közelebbi ülésben.”

 

Kosáry Domokos Széchenyi Döblingben című könyvében a következőképpen magyarázza a levél közrebocsátásának történetét:

„Az Akadémia igazgató tanácsa a levél tartalmáról megrendülten és riadtan értesült. Az elnökkel, gr. Dessewffy Emillel az élen úgy határozott, hogy ezt a szöveget nem olvassák fel nyilvánosan, mivel az veszélyeztethetné az Akadémia létét. Dessewffy Lonovics püspököt kérte meg, hogy Széchenyit vegye rá a levél visszavételére. Széchenyi egy kissé neheztelt ugyan Dessewffyre és társaira, hogy »mondokáját visszalökték«, de végül engedett. Csakhogy most ezt már nyugodtan megtehette, hiszen tiltakozásának hatása, visszhangja ettől függetlenül is biztosítva volt. A levél szövegét ugyanis Széchenyi átadta egy-két hívének, köztük Török Jánosnak is, akik azután gondoskodtak lemásolásáról és terjesztéséről. Sőt német fordításban eljuttatta külföldre is, Lipcsében nyomtatásban is megjelent.”2

Az idézetben szereplő Török Jánosnak semmi köze a marosvásárhelyi székely mártírhoz. Az itt szereplő Török János (Tapolca, 1809. június 6 – Budapest, 1874. február 9.) közgazdász, újságíró, főlevéltárnok, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Széchenyi István bizalmasa és Széchenyi műveinek kiadója.

Tehát Széchenyi István fenti leveléről több korabeli másolat is készült, egyik a marosvásárhelyi Vályi családhoz került. A korabeli másolatok terjesztését is megtiltotta a rendőrség. Voltak tehát Marosvásárhelyen is olyan kimagasló férfiak, akik Széchenyinek hű követői voltak. Széchenyi elhunytakor nem véletlenül rendezett halotti tort az Aranykereszt vendéglőben Marosvásárhely értelmisége. (Az 

„Aranykereszt” egy fényes vendéglő volt a főtéren, a 70-es évekig ott működött a rendőrség. Érdekessége, hogy 1860. május 12-én gróf Széchenyi István halálára ott szerveztek 200 személy részére egy tort, melyre főleg az előkelőségek voltak hivatalosak, de melyen a szászrégeni és marosvásárhelyi görög katolikus pópák is megjelentek. 1860. augusztus 18-án az Aranykereszt vendéglőben szállt meg báró Eötvös József, Loránd fiával együtt.) A Vályi család levéltári hagyatékában található olyan korabeli nyomtatvány is, melyen gróf Batthyány Lajos miniszterelnök eredeti aláírása olvasható! (Lásd: Az 1848-as nemzetőrség megszervezéséről c. írásunkat a Népújság 2014. március 15-i számában.)

 

1 „Igaz s kitartó hű szívű férfiút” – Quintus Horatius Placcus Augustus caesarhoz című ódájának kezdősora (Bede Anna fordítása).

2 Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben, Magvető, 1981. p. 163-164.

Oláh-Gál Róbert