Közeledik a ballagás, a hagyományos, szép diákbúcsúztatás napja és szaporodnak a szülői, nagyszülői panaszok.
Közeledik a ballagás, a hagyományos, szép diákbúcsúztatás napja és szaporodnak a szülői, nagyszülői panaszok. Hadd jegyezzük meg, hogy nemcsak a maturandusok, manapság az óvodások és az általános iskolák nyolcadik osztályt végzett diákjai is ballagnak. Vannak családok, ahol a eseményhez illő örömként túlzások nélkül élik meg ezeket a pillanatokat. Máshol esküvői méretű vendéglátást szerveznek, s vannak családok, ahol panasz, keserűség forrásává válik az ünnep.
A napokban szülők egy csoportja tette szóvá, hogy nyolcadikos gyermeküknek a város egyik luxusszállodájában szervezik meg a bankettet, anélkül, hogy beleegyezésüket kérték volna, s a kész tényként közölt költségek kifizethetetlen terhet rónak néhány háztartásra. Különösen ott, ahol a szülő egyedül neveli a gyermekét vagy társadalmi segélyből próbálnak megélni. Egy olyan osztályban, ahol van néhány hasonló nehézséggel küzdő gyermek, az iskolának, a szülői bizottságnak valóban tekintettel kellene lennie arra, hogy ki milyen lehetőségekkel rendelkezik. Így van ez XII.-es diákok esetében is. Néhol a családi kasszát messze meghaladó összeget kérnek a költségekre, a bankettre, az ajándékra, s az érettségiztető tanárok üdítővel, kávéval, falnivalóval való traktálására – panaszolja a szerkesztőségi folyosón egy szülő, aki annyira el van adósodva, hogy képtelen fizetni és kölcsönre sem számíthat senkitől. Csakhogy a panaszt az iskolában az osztályfőnökkel, a szülői bizottsági üléseken kellett volna őszintén megbeszélni még a tanév elején, hisz sok helyen már akkor elkezdték a gyűjtést. Persze, könnyű ezt mondani, miközben egyesek szégyellik bevallani, hogy milyen nehézségek árán jut pénz a mindennapi megélhetésre, s nem akarják, hogy kinézzék, lenézzék emiatt a gyermeküket. Így inkább homokba dugják a fejüket, s szégyenből, esetenként nemtörődömségből nem vesznek részt a megbeszéléseken, s csak év végén ébrednek fel, nyakukban a kiadásokkal.
Az érettségiztető tanárok ellátását pedig már régen a tanügyi tárcának kellett volna megoldania a vizsgát szervező iskoláknak kiutalt protokollpénzzel, hogy ne mérgezzék ilyen előzmények az érettségi előtti hangulatot. A óvó néninek, a tancinak, az oszinak szánt ajándékot, figyelmességet, ha meggondoltan, túlzások nélkül járnak el a szülők, azt hiszem, nem kifogásolhatjuk. A pedagógus, aki éveken át foglalkozott a gyermekünkkel, az út végén megérdemli azt. Különösen ha arra gondolunk, hogy mennyi fölösleges csúszópénzt szórunk szét a hétköznapok során.
Megértéssel, mértékkel és tapintattal mindenre lehet megoldást találni. A grandománia ellen is, ha élni tudunk azokkal a közös lehetőségekkel, amelyek adottak számunkra, s ha merjük vállalni, hogy szülőként, nagyszülőként kimondjuk a véleményünket. Az iskolának pedig kötelessége meghallgatni azt.
