Mindig felüdít, ha olyan beszélgetőtársra találok, akinek van egy szelíd, békés örömöt adó tisztása a mindennapok sűrűjében. A magyarói Nagy Ferenc ezek közé az emberek közé tartozik. Tavaly októberben egy Felső-Maros menti látogatás alkalmával ismerkedtem meg a gombokból, golyóstollakból és egyéb apró kellékekből szemrevaló dekorációkat készítő férfival. A napokban újrahallgattam a hangfelvételt, és közben a – most már – 76. életévében járó mesélő derűs arca is elém rajzolódott.
– Négyen voltunk testvérek, én másodiknak érkeztem a családba 1948-ban. Félárván nőttünk fel, 39 esztendősen vesztettük el édesapánkat. Akkor én még csak kilenc-
éves voltam – kezdte történetét Nagy Ferenc a gyermekkor nehézségeivel. – A szülőfalumban, Magyarón végeztem el az iskolát, hét osztályt, abban az időben ugyanis csak ennyi volt. Továbbtanulni nem volt lehetőségem, a bátyám ugyanis elkerült Nagybányára szabóinasnak, a húgaimnak így én viseltem gondjukat. Tizennégy éves koromtól öt évig az erdőkitermelésben dolgoztam mint mérő, aztán 1968-tól a szászrégeni fafeldolgozó üzembe kerültem a sportfelszerelések részlegére. 1982-ig dolgoztam ott, azután itt, Magyarón a kollektív gazdaságnál lévő asztalosműhelyben voltam szekciófőnök. Az asztalosmesterséget nyugdíjazásomig folytattam.
– Mikor kezdett el kézimunkázni? – kérdeztem.
– Nagyanyámtól még gyermekként megtanultam varrni, majd a szabóinas bátyámtól is ellestem ezt-azt. Egész hosszú falvédőt is kivarrtam keresztszemes mintával. 1971-ben nősültem meg, azután készítettem el az első kisebb dísztárgyat, egy egyliteres üveget fontam körbe drótszállal. Ezt több kisebb-nagyobb díszüveg, kábelhuzalokkal körbefont korsó és kosár követte, közben drótszőnyegeket is készítettem. A gombokkal való díszítést jó tíz éve kezdtem el, az internetről kaptam hozzá az inspirációt. Több mindent dekoráltam már ezekkel a színes nyersanyagokkal, például ezt a demizsont is – mutatott beszélgetőtársam a jókora öblös üvegre, amelyet parányi virágfejekként „táncoltak körbe” a kerek díszítőelemek.
– Honnan szerezte be a gombokat? – kíváncsiskodtam tovább.
– A leányomnak volt egy használtruha-kereskedése, ahol megmaradt ruhák is akadtak. Összegyűjtöttem őket, és felhasználtam a munkáimhoz. Ezek a ruhadarabok adták az ötletet, hogy készítsek valamit a gombokból is. Az első ilyen munkám egy kicsi virágváza volt, még megvan otthon. Vázadekorációt aztán golyóstollakból is készítettem, sőt még – nyugodjék békében – a cukorbeteg feleségem fecskendőiből is. Ami csak eszembe jutott, mindent kipróbáltam, hogy ne unjam magam.
– Eladásra is szokott készíteni dísztárgyakat? – tettem fel az újabb kérdést.
– Nem, csak ajándékba, főleg a családnak. A szőnyegekből például a bátyámnak is adtam egyet-kettőt, amikor hazalátogatott. A helyi egyházközség részére egy olyan kompozíciót készítettem, amelyen a magyarói református templomot örökítettem meg. Nekem már volt otthon egy ilyen alkotásom, és amikor egyszer nálunk járt a tiszteletes úr, észrevettem, hogy nagyon nézi. Nem mondtam neki semmit, de már akkor elhatároztam, hogy az egyháznak is elkészítem ezt a munkát, csak nagyobb formátumban.
Beszélgetésünk végén arra kértem az idős férfit, hogy mesélje el, hogyan telik egy napja.
– Mindig keresek magamnak valami munkát, anélkül nem tudok meglenni. Mióta megözvegyültem, a lányomnak és a vejemnek igyekszem minél többet segíteni. Igaz, ez akkor sem volt másként, amikor még élt a feleségem. A vejeméknek csincsillatenyészetük van, az állatok etetéséből, a ketrecek takarításából én is kiveszem a részem. Tavaszi, nyári időszakban a mezei munka is lefoglal, a kézműveskedés főként télire marad. Most is elő vannak már készítve a demizsonok – csillant játékos fény Nagy Ferenc tekintetében. Pár hete, amikor újra Magyarón jártam, idős beszélgetőtársamról is érdeklődtem. Örömmel hallottam, hogy jól van, és nem hagyta abba az alkotómunkát. Az e heti történettel több mint féléves adósságot törlesztve kívánok ehhez neki egészséget, kedvet és még sok szívből jövő ötletet.
