Függ ő – Mégis mitől?

Létezik, hogy a közösségi média aggodalomra adó függőséget okozzon?

Mi, fiatalok, mai generációs tinédzserek biztosan hallottuk már, hogy „Rakd le a telefonod!”, „Hagyd abba a gépezést!”, és bizonyára felháborodást, dühöt, szégyent, fáradtság-, esetleg unalomérzetet váltottak ki belőlünk az ilyen jellegű kijelentések. Hiszen a telefonunk, a számítógépünk azért van, hogy használjuk; azért van Facebook-oldalunk, hogy ne maradjunk le a hírekről, hogy megosszunk magunkról bizonyos információkat, nyilvánosan hozzászóljunk, kommentáljunk dolgokat. Éppen ezért aztán, hogy topon legyünk minden új információval, és megbeszéljünk fontos dolgokat, nemcsak a Facebookon regisztráltunk, hanem a Youtube-on, az Instagramon, Messengeren, Twitteren, Snapchaten, Pinteresten és a Whatsappon. A felsoroltak legalább felén szinte minden mai tinédzsernek van profilja, ami nem is lenne önmagában gond, hiszen a közösségi média is valamiféle szocializálódásra ad lehetőséget. Megosztjuk az ismerőseinkkel, hogy éppen milyen csodálatos helyen kirándulunk, és mi lenne ez, ha nem kapcsolatfenntartás, hiszen tudatom, hogy milyen jó nekem. Aztán itt esik szó a pénteki buliról, vagy éppen a reggeli kávéról, pár MyStory, azaz Az én történetem, amely csak 24 óráig megtekinthető az oldalamon… Persze ha megosztunk magunkról valamit, nyilván érdekel, hogy ki tudja, és mit szól hozzá, hányan látták a MyStorynkat, kik reagáltak a fotóinkra, bejegyzéseinkre. Aztán mi mit szólunk a szomszéd bejegyzésére, aki épp kutyát sétáltat vagy a hírességek drámai posztjaira…

„Megint a telefonod nyomod?” – jön a kérdés vagy kijelentés, már te sem tudod eldönteni, és nem értik meg, hogy pont most írt a haverod, erre még válaszolnod kell, aztán gyors kép Snapre, Instára, Whats-appra, hogy lássák, nem tűntünk el. Mire gyorsan végzel mindennel, és meglátod, mennyi az idő, megint szidod magad, hogy miért töltöttél ezzel ennyi időt. Aztán így megy az holnap is, holnapután is…

Szóval létezik olyan, hogy közösségimédia-függőség? Lehet, de figyelembe kell venni, hogy mindenkinek van egy olyan barátja, aki többet csüng a telefonján, mint bárki a társaságában. Ezek a barátok is ismernek olyanokat, akik még náluk is többet telefonoznak… Akkor nehogy már mi lennénk a függők… 

Ha nem vagyunk függők, akkor miért annyira sürgős, hogy megnézzük, mennyi reakció van a profilunkon, miért annyira fontos, hogy kirakjunk valamit 24 órára, miért kell mindennap képeket küldeni egymásnak. Miért olyan kegyetlenség valakitől eltiltani az okostelefonját? Függünk a közösségi médiától, az arány változik, de mind függünk. Problémát az okoz, ha nem tudjuk korlátozni ezt; nekünk, mai tinédzsereknek annyi információ áll a rendelkezésünkre, amennyit el tudunk képzelni, még több is… Ebben a temérdek információban pedig könnyű elvesztődni, amíg önmagunk megerősítésére várunk. Kontingensek vagyunk, amely a mások visszajelzéseitől függő önértékelés. Ha sok lájkot kapunk, jól érezzük magunk egy darabig, és legközelebb még többre törekszünk. 

Azt érezzük, ha több lájkot kap valaki, annál népszerűbb, menőbb, több, mint mi, és ha nem kapunk megfelelő mennyiségű kattintást, máris oda az önértékelésünk, értéktelennek érezzük magunk. 20 százalékkal nőtt a mi generációnkban azoknak a száma, akik nem fogyasztanak alkoholt és drogot, egyszerűen arról van szó, hogy a drogot és az alkoholt felváltotta a közösségi média, ami ugyanannyira veszélyes, csak nem a testre, hanem a lélekre. Ha valóban azon aggódunk, hogy miért nincs meg a 100 lájk a posztunkon, akkor érdemes elgondolkodni, hogy mégis mekkora jelentőséggel bír az életünkben ez, és miért. És a tévképzet, hogy csak annyit érsz, amennyi lájkot kapsz, legalább olyan veszélyes, mint egy májtumor.

Szabó Erzsébet-Zsófia