Filozófus a zene bűvöletében (2.)

Nietzsche egyre érzékenyülő és ingatag elmével gyakran éles gondolatokat fogalmazott meg. Egy ideig jó barátságban volt Richard Wagner zeneszerzővel. Wagner muzsikája mély nyomot hagyott a filozófusban: tisztelte, és felnézett rá. Épp ezért érintette fájóan Nietzschét, amikor Wagner úgymond megfeledkezett a barátságról. „Talán az sem véletlen, hogy a zeneszerző halála napján (1883. május 22.) fejezte be a Zarathustrát, amelynek fő gondolata nem más, mint hogy „Isten halott” – nem léteznek többé a hagyományos értékek, semmi sem érvényes többé –, hiszen Wagner sem létezik immár. Mindenesetre elgondolkodtató a magánéleti csalódás kozmikus felnagyítása, amely esetleg paranoid tünetnek is értelmezhető” – írja Magyar László András orvostörténész.

Különösen érzékeny és fogékony volt Nietzsche a zene iránt. Már gyerekkorában zongorázott és komponált. Senkitől sem tanulta a zeneszerzői mesterséget, ő maga a saját elképzelései, érzései alapján alkotta meg saját zenéjét. Tökéletesen beleillett ezzel a viszonyulásával a romantika szabadelvű világába.

Mint olvastunk már róla, egy ideig szoros barátságot ápolt Wagnerrel. Wagner nézetei bizonyára hatással lehettek Nietzsche zenei nézeteire is. A zenéről úgy beszél, mint sajátos nyelvről: a szó a gondolatok nyelve, a zene pedig az érzéseké. Egyik sem tudja helyettesíteni a másikat. A zene és a költészet között egyfajta rokonságot fedez fel: a rendezett mozgást. Mégis mindkettőre szükségünk van, mert még a költészet sem pótolhatja a zenét.

Nietzsche nemcsak beszélt a zenéről, hanem gyakorló zenész és zeneszerző is volt. Zongoráján gyakran elmélkedett, és megszólaltatta szavakkal kifejezhetetlen lelkiállapotát. A zene a filozófus életének a része volt. Ismerve érzékeny lelki alkatát, valószínű, hogy öntudatlanul terápiás céllal „használta” a zongorát. Szüksége volt, hogy kifejezze magát: ahol véget értek a szavak, ott kezdődött a muzsika.

1874-ben megírta zongorára A barátság himnusza című művét, amit 1878-ban Az ének himnuszaként adtak ki. A hét tételből álló mű filozofikus hangulatú, és különös módon mindenik tétel lassú, elmélkedésre ad időt.

Külön érdekesség, hogy Nietzsche dalokat is komponált, többek között három Petőfi-verset is megzenésített. Talán önmaga kifejezését fedezte fel a már „holt költő” versében:

„Szeretném itthagyni a fényes világot,

Amelyen oly sok sötét foltot látok.

Szeretnék rengetegbe menni,

Ahol nem lenne senki, senki!

Ott hallgatnám a lombok suttogását,

Ott hallgatnám a patakok zúgását

És a madárnak énekét,

S nézném a felhők vándorseregét,

Nézném a nap jöttét s lementét...

Míg végre magam is lemennék.”

A másik két Petőfi-vers – a Te vagy, te vagy, barna kislány, illetve a Te voltál egyetlen virágom – is lehangoló, a halálról szólnak.

Nietzsche jól tudta, hogy zenéje sajátos. Néha eljátszadozott más zeneszerzők gondolataival, és továbbgondolta azokat rendkívüli módon. Nem törekedett betartani semmilyen zenei formát, számára az érzés kifejezése jelentette a lényeget. A zenében kapcsolatteremtést is látott. Több négykezes zongoradarabot is írt azért, hogy lehetőséget teremtsen az együtt muzsikálásra.

Egy alkalommal átadta Hans von Bülownak a Manfred-meditáció című zongoraművét véleményezés céljából. Bár ne tette volna, mert Liszt Ferenc veje olyat írt a műről, hogy egy ideig Nietzsche inkább elmélkedett, mint hogy a zongorához közelített volna. Bülow mindenféle kerülő szavak nélkül megírta, hogy ez a zene a „legkellemetlenebb és legzeneellenesebb”, amit valaha hallott. Szerencsére a ledorongolt szerzőnek volt annyi önkritikája, hogy tisztelettel tudomásul vegye a bírálatot!

A zene létszükséglet a filozófus szerint. Egy különösen szép hasonlattal fejezi ki, hogyan viszonyulnak sokan a muzsikához, miközben észre sem veszik az életükben betöltött szerepét. „Úgy szeretjük a zenét, mint a holdvilágot. Hiszen egyik sem akarja a napot kiszorítani, csak az éjszakáinkat akarja mindegyik tőle telhetőleg megvilágítani. De ugye, bár tréfálni és nevetni lehet azért rajtuk? Legalább egy kissé? Csak éppen hébe-hóba?” Magyaráznunk sem kell, hogy e megállapítás a jelenkorban is megállná a helyét. Megvolt a véleménye a harsány, zajos zenéről is: „Ez a mai zene, erős tüdejével és gyönge idegeivel, legelőször mindig magamagától ijed meg”. Talán nem érvényes ez a gondolat is a jelenben?

1889-ben aggasztó dolgot művelt: ismerőseinek különleges leveleket kezdett küldeni, melyek teljesen érthetetlenek voltak. Elmebetegség kerítette hatalmába a nagy gondolkodót. Hamarosan felügyeletre szorult. Kezdetben édesanyja ápolta, majd az anyja halála után nővére lett a gondozója.

Amikor látogatói érkeztek, senki sem látta rajta, hogy elmebeteg, csupán annyit vettek észre, hogy a tudós bölcsen hallgat.

1890-ben, mindössze 56 évesen szoborrá merevedett a néma arc, a nagy elme nem küszködött többé nagy gondolatokkal. Nekünk hagyta a zenét és a figyelmeztetést, hogy „zene nélkül tévedés lenne az élet”.