Hétköznapi történet
Világéletemben fontosak voltak nekem az otthonillatú falak és a hazavezető utak, ezért is csodáltam mindig a helyszínektől és helyzetektől szabad, minden költözésben, a felépített létforma lebontásában új lehetőségek biztató közelségét érző embereket. Barátnőm, Cs. pontosan ilyen. A fejlődés állomásainak tekinti a létezés egymást követő szakaszait, de mindeniket olyan odaadással lakja be, mint a végső célállomást.
– Nem haragszom apámra – jegyezte meg egyszer egy átbeszélgetett estén. – Annak, amit gyerekként kaptam tőle, megvolt az oka, a szerepe. Attól lettem erős.
Talán az utolsó mondatot nem is ő mondta, csak én képzeltem oda a gondolatmenet végére, de biztosan tudom, hogy az igazságot tükrözi. Három és fél évtizeddel ezelőtt, miközben én valahol, a város másik végén minden idegszálammal a másnapi felmérőre vagy a soron következő házibulira készültem, Cs. házon kívül várta, hogy az italfelhőben dühöngő családfő nyugovóra térjen, és bátorító sötétségbe burkolózzon a tömbházlakás. Talán ez a szinte mindennapos túlélőharc szabadította fel a megszokott környezethez való ragaszkodás súlyától. Ahogy a fészekből idő előtt kipenderített madárfiókát repülni tanítják a hűvös szelek.
Amikor Cs.-t megismertem, rég túl volt a (kis)lánykori megpróbáltatásokon. Kétgyermekes családanyaként keveredett az éle-tembe, és már az ismeretségünk legelején feltűnt az a különös belső harmónia, ami az egész lényéből sugárzott. Ő valahogy teljesen másként állt hozzá az időhöz, mint én, nem próbálta tennivalókkal telezsúfolni, a végtelenségig leterhelni, és így – mintegy viszonzásképpen – az idő is kegyes volt hozzá, minden elfoglaltságához annyit adott önmagából, amennyire szüksége volt.
Kívülről úgy tűnt, tökéletes vagy legalábbis ahhoz közel álló Cs. élete. Amikor két gyermekével mégis kilépett a békés szigetnek tűnő házasságból, elcsodálkoztam a merészségén, és valahol csodáltam is érte. Ez már nem az életét menekítő, hanem a fészek hidegéből elvágyódó madárka útra kelése volt.
A visszautak sohasem vonzották, akkor sem, ha az előtte álló ösvény sokkal több akadályt ígért, mint a mögötte levő. A férjével közös otthon magányából kilépve önfeledten töltötte meg melegséggel, illattal és fénnyel az albérleti létet. Időt adott magának az átállásra, új önmaga felfedezésére. Tudta, hogy csak akkor jön el a következő változás pillanata, amikor arra készen áll.
– Pontosan elképzeltem, hogy milyen embert szeretnék magam mellé, és épp olyan lett. Bevonzottam, a hibáival együtt, amelyek szintén ott bujkáltak a gondolataimban – vonta le a következtetést évekkel az új párjával való megismerkedés után. Biztos vagyok benne, hogy sem az időpont, sem a helyszín nem volt véletlen a találkozásukban, de erről csak annyit árulhatok el, hogy mindkettő szorosan összefügg a létünket láthatatlanul körüllengő csodákkal.
Sokan azt mondják, a távkapcsolatoknak nincs jövőjük. Cs. erre az ellenpélda, hiszen a határ túloldalán élő kedvesével hosszú esztendőkön át gyakorolták az egymáshoz való kötődésnek ezt a sok türelmet és nagy kompromisszumkészséget igénylő formáját. A közös időszigetek között maradt a várakozás, vágyakozás, tervezgetés végtelensége, közben ideig-óráig el-elválasztotta őket egymástól egy hullámvölgy, de végül megtalálták egymásban a hétköznapokhoz erőt adó, biztos pontot. Már jó ideje megszületett Cs.-ben az elhatározás az újabb elindulásra, csak fiatalabbik gyermeke iskolavégzésére, egyetemistává érésére várt. Idén nyáron ennek is eljött az ideje, az otthonos, gyümölcsillatú fészek így újra elengedte a benne lakót.
Cs. egyedi módon csomagolt, pontosabban osztogatott. Saját maga készítette kézműves tárgyakkal ajándékozta sorra a barátnőit, mindenki a személyiségéhez leg-inkább illőt kapott. Az enyémen piros és aranyszínű virágok és szívek táncolnak a bennem rejtőző örök hippi emlékeztetőjeként, a szintén Cs.-től kapott fa hűtőmágnesen pedig egy Arany János-idézet olvasható: Álmokban és szeretetben semmi sem lehetetlen.
Pár hete barátnőm videochaten hívott, és megmutatta az új otthonát. Átvezetett az előszobán és a két tágas szobán, az apró, csinos fürdőszobába is beleshettem, aztán a konyha következett, ahol – akárcsak korábbi „fészkeiben” – gyakran talál ki újabbnál újabb finomságokat.
– Semmihez sem kell ragaszkodni, ami gúzsba köt, a múlthoz láncol – hallom most is barátnőm szavait. Biztosan igaza van, még ha én másképp is élem meg mindezt. Szükségem van ugyanazokra az otthonfalakra, hogy védelmezőn körülvegyenek. Nemcsak a szó szerintiekre, hanem azokra a láthatatlanokra is, amelyek mögött arcok, tekintetek rejlenek. Közöttük Cs. békés, megnyugtató mosolya.
