Románia fércország: olyan állam, amelyet gazdasági és geopolitikai szempontok miatt a nagyhatalmak varrtak össze. Nem akarok történelmi tényfelsorolásba bonyolódni, de ha érzelemmentesen megvizsgáljuk a középkortól a fejedelemségek kialakulásáig, majd az 1918-as területmódosításig vezető utat, akkor kiderül, hogy a Kárpátok természetes vonulata mellett mindvégig Moldva és Havasalföld volt a Kelet-Európa (szláv–ortodox kultúra) és Nyugat-Európa (katolikus és protestáns keresztény kultúra) közötti határ, ütközőzóna. Az évszázadok során a történelmi régiók is a gazdasági, kulturális és társadalmi érdekek, kapcsolatok mentén alakultak ki és működtek. Az sem titok, hogy a Magyar Királyság, később a Habsburg Birodalom, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia alatt Erdély közigazgatása másként alakult, mint a sokáig török uralom alatt álló Havasalföldé, illetve az orosz birodalmi befolyással bíró Moldváé. S míg az előbbiben a német (osztrák) modell vált be, Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülése után – amelyet a történelmi források szerint a moldvaiak nem igazán akartak – a francia mintájú megyerendszert alkalmazták. Így az első világháborút követő egységesítés után eltérő közigazgatási hagyományokkal rendelkező megyéket, régiókat kellett összefércelni. Ismerjük el: az 1918-as népakarat – vagy mai kifejezéssel élve referendum – kirakatjellegű volt, hiszen a nagyhatalmi elosztás már megtörtént. Magyarországon állomásoztak a román katonák, így csak teljesíteni kellett a nagyhatalmi akaratot. Ez azonban a gazdasági és kulturális különbségeket nem oldotta meg talán még a mai napig sem. Az 1938-as királyi diktatúra (II. Károly) idején tíz nagy tartományt hoztak létre a központi hatalom erősítésére. Aztán 1950-ben szovjet mintára kialakították a tartományokat és a járásokat. Ennek az átszervezésnek talán számunkra az egyetlen pozitívuma a Maros Magyar Autonóm Tartomány volt, amely azonban rövid ideig állt fenn, és mint utólag kiderült, ez is afféle „kirakatintézkedés” volt. A mai napig is az 1968-ban létrehozott, később bővült megyerendszer működik. Itt hadd jegyezzem meg, hogy a mára már elfeledett Király Károlynak köszönhetően jöhetett létre Kovászna megye. Az 1989-es rendszerváltás után a hatalomra került kormányok többször is nekifutottak a területi átszervezésnek: előbb az unió által javasolt és kialakított nyolc fejlesztési régió mentén, majd különböző kombinációkban. Ezek a kísérletek azonban megbuktak.
Jelenleg – a gazdasági kényszerre hivatkozva – a PSD-s árnyékkormány napirendre tűzné a közigazgatási átszervezést, ahogy már az USR is javasolta. Ennek (a kiadások csökkentését tekintve) némiképpen van létjogosultsága. A javaslatok nem sokban térnek el a korábbiaktól, és továbbra is figyelmen kívül hagyják a történelmi, gazdasági és kulturális összefonódásokat, kapcsolatokat. Ennek legjobb példája Vladimir Petruț (PNL), Kapnikbánya polgármestere, aki ezzel kapcsolatban kijelentette: minthogy csatlakozzanak Kolozs megyéhez, inkább referendummal leválnak Romániáról, és megalakítják Máramarosországot. (Sz. m.: Ma is használják néprajzi régióként az Avasságot – Țara Oașului. Azt is tudni kell, hogy a történelem során a határmódosítások miatt a jelenlegi Máramaros megye öt országhoz tartozott, és most is kettészeli a határ a régiót.) Egyelőre csend van a nyilatkozata körül. Ha ez Székelyföld esetében hangzott volna el, azonnal kitört volna a nacionalista, revizionista nyilatkozatháború. Persze 2026-ban az Európai Unióban anakronizmus területmódosításról beszélni. Azonban tény, hogy a lakosság megkerülésével nem lehet területi-közigazgatási átszervezést végrehajtani, ezt még az alkotmány is garantálja. Az erdélyi magyarokat mindenképpen előnytelenül érinti, legyen szó bármilyen intézkedésről. A korábbi és a jelenlegi javaslatok szerint is az eddig többségében magyarok által lakott területeket beolvasztanák. Ez a képviseleti arányt is veszélyezteti. Továbbá az intézkedés ellentmond a szubszidiaritás elvének is, amely szerint az állampolgárokat érintő kérdésekben a döntéseknek hozzájuk minél közelebb kell megszületniük. Azt is el kell ismerni, hogy egyes települések azért nem tudják fenntartani közigazgatási egységüket, mert az eddigi kemény központosítással megvalósított támogatási rendszer miatt aránytalanul fejlődtek a kistérségek. Nem tudtak megfelelő infrastruktúrát biztosítani a magánvállalkozásoknak (sem a mezőgazdaságiaknak, sem az ipariaknak), emellett gazdasági okokból a rendszerváltás óta megcsappant a lakosság is, ami újabb adóelvonáshoz vezetett – és még sorolhatnánk az okokat. Az sem mellékes, hogy az e-kormányzat még nem érte el azt a szintet, hogy az online ügyintézés miatt az embereknek kevesebb utat kelljen megtenniük a különböző hivatalokba.
A regionális átszervezés egy kicsit hasonlít a II. Károly idejében kialakított modellhez. Egy nagy test igencsak szétfeszíti a gyengén fércelt, szűk kabátot. Inkább arra kellene törekedniük országlóinknak, hogy erősítsék a cérnát észszerű, méltányosan elosztott nagy infrastrukturális beruházásokkal, gazdasági támogatásokkal és a szubszidiaritás kiszélesítésével. Nehogy elszakadjon a szál!
