Fénykeresők karácsonya

Mi történik egy olyan faluban, ahol már kezdenek feledésbe merülni a régi népszokások, ahol az egykori összetartást szétzilálta a járvány, ahol az ott élőknek igényük van arra, hogy újra összefogjon a közösség, de nem tudják, hogyan lehetne ezt ismét megtenni? Mi történik egy olyan községközpontban, amely Erdély egyik legszebb vidékén fekszik, gyönyörű a táj, a sokszor züllesztő külvilágtól kellőképpen el van zárva, mégis közel a városhoz, ám ahol talán éppen emiatt a hagyományokra, szokásokra jobbára csak az öregek emlékeznek, de a fiataloknak és a legkisebbeknek is szükségük van rá? Ilyen esetben három út között lehet választani: tűzzel-vassal, de visszahozzuk a régi, sok esetben – tetszik, nem tetszik – már avítt és a mai időkben jelentését vesztett, leginkább népművészeti-néprajzi szempontból értékelhető szokásokat; teljesen elfelejtjük őket, mondván, ma már nincsen rájuk szükség; vagy – és talán ez a legjárhatóbb, legélvezetesebb, legpragmatikusabb és legtiszteletreméltóbb út –, újakat találunk ki, új formát és új hagyományt teremtünk, amelybe gondosan beleágyazzuk a régit, a hagyományosat, a régi népszokásokat, olyan formában, hogy az a ma embere, a ma gyermeke számára is élvezetes, értékes, tartalmas és szórakoztató legyen. És éppen egy ilyen folyamat, egy ilyen hagyományteremtés közepébe cseppentünk bele szinte véletlenül a legutóbbi utunkon Székelyhodoson. 

A Nyárádmente északnyugati határát képező községközpontba e hét elején látogattunk el, a soron következő, jövő héten megjelenő vidéki oldal tartalmát rögzítendő. A polgármesterrel, Barabás Ottóval készített interjúnkban kérdeztünk rá a község kulturális életére, néphagyományaira, ő pedig Kémenes Hajnal tanítónőhöz, a helyi általános iskola igazgatójához irányított, mondván, a régi népszokások már nem élnek, de vannak helyettük újak, mint például a fény keresése, ez pedig a főszervező tanítónőnek köszönhető. Nem sokkal később már Kémenes Hajnal számolt be az új, népszerű, valószínűleg hagyománnyá váló adventi eseménysorozatról.

– Nem élnek már a régi hagyományok, az elmúlt másfél év sok mindent kitörölt az emberek életéből. Amióta Székelyhodoson vagyok, sok új dolgot próbálok megteremteni, aminek nagy részét az elmúlt időszak eltörölte. A közösség széthúzott, én pedig megoldást kerestem arra, hogy ismét összemelegedjünk, mert régebb nagyon sok mindent csináltunk együtt. Voltak saját hagyományaink, mint a tök jó nap, amikor tököt faragtunk a szülőkkel és nagyszülőkkel, volt egy sajátos almabálunk, amelynek a napja átölelte a néphagyománysort Szent Mártontól Szent Andrásig, és amelynek a bevételét a gyerekekre fordítottuk. Megünnepeltük az adventi időszakot, a farsangot, szerveztünk adventi vásárt, és megteremtettük az idősek világnapjának helyi hagyományát.

Az adventi fénykeresés ötlete Magyarországon született, mi pedig Marosvásárhelyen a Kulcs Egyesülettel már alkalmaztuk az élő adventi kalendáriumot. Hodoson egy szülői gondolat nyomán ültünk le beszélgetni, majd úgy döntöttünk, hogy csinálunk valami újat. Ők is látták ezt a Magyarországról elindult kezdeményezést, amelyet átvettünk, és a saját igényeinkre formáltunk. Az adventi élő kalendárium, amelynek a keretében a fénykeresés is zajlik, önkéntes alapon indult. 24 emberre volt szükség, akik vállalták, hogy az adventi időszak alatt mindennap egy-egy ablakot – a saját házuk egyik ablakát – kidíszítenek, és csak aznap este fog kigyúlni abban az ablakban a fény. Az, hogy melyik nap kinél, természetesen titok. A gyerekekkel és a szülőkkel – gyakran harmincas létszámú csapattal – a központi parkban lévő, általuk készített adventi gyertyánál gyülekezünk esténként, imádkozunk, meggyújtjuk a gyertyákat, majd elindulunk a faluba, megkeresni a fényt, az egyetlen kivilágított ablakot. Utána visszatérünk a koszorúhoz, énekelünk, és elfújjuk a gyertyákat. Jólesik, ahogy spontán gazdagodott ez a fénykeresés: az aznapi ablakdíszítő családok például elkezdték megvendégelni az őket megtaláló gyerek- és szülői sereget, bár ez nem volt benne az eredeti elképzelésben, nem is kérhettem volna ilyet senkitől. Ez egyszerűen csak jött, és úgy gondolom, hogy ez az igazi várakozás, amikor együtt várunk valamire. Számomra az a legcsodálatosabb, hogy nemcsak a gyerekek várják az estét, hanem a felnőttek is. Nagyon élvezem, ahogy figyelik egymást, összesúgnak, ha valaki aznap hamarabb hazament a munkából, vagy túl sokat vásárolt, hogy aznap biztosan nála lesz a fény. Az élő kalendárium további lényege, hogy advent mindegyik napjához járul egy feladat, amelyet az adott vendéglátó házban kapnak meg a résztvevők. Természetesen nagyon sok mindenre odafigyelek, amikor ezt összeállítom: például hogy mikor van Luca-nap, mikor van Szent András, Szent Borbála napja, hogy egy kicsit visszahozzuk azokat a hagyományokat, amelyek feledésbe merültek. Az egyik feladatként például képeslapot kellett készíteni, hiszen ez is lassan kiveszőben van. Megcímezik és elküldik postán valakinek, hogy a gyerekek is érezzék, mekkora élmény felbontani egy borítékot, amelyben ott a kézzel írt képeslap. Olyan feladat is van, hogy hívják fel egy régi ismerősüket, akivel rég nem beszéltek, vagy süssenek süteményt, és kínáljanak meg valakit vele. 

Mindebben van egy szertartás, hiszen az aznapi fényadó készül arra az estére. Mindegyik fényadó önkéntesnek küldtem egy levelet, amelynek egyik mondata úgy hangzott, hogy „Mivel ez egy titok, és talán a legnehezebb a titoktartás, ne áruljuk el egymásnak, hogy mikor kerülünk sorra.” Tényleg megtartották a titkot, ők sem tudták, hogy rajtuk kívül ki mikor kerül sorra, csak én. Lehet, hogy ezáltal ismét megszületik a közösségi lét, amelyben egy kicsit együtt vannak, hiszen minden este majdnem két órát közösen töltenek. Ez az első adventi élő kalendáriumunk, és jövőre már több önkéntes is jelentkezett. Az ideiek között sem csak ovis vagy iskolás gyerekek szüleit találjuk, jelentkeztek idősebb emberek is fényadónak, ez egyik legszebb történet pedig a falubeli vénlegényé, Miklósé, aki egyedül maradt. Ő is elvállalta a fényadást, a házigazda szerepét. Csodás volt, amikor annyi ember megérkezett a portájára, ő pedig elárulta, hogy azon az udvaron annyi ember még soha nem járt. Miklós napján voltunk nála, és a résztvevők aznapi feladata az volt, hogy megénekeljék őt. Nagy élmény volt neki is, nekünk is, hogy a névnapján annyi ember felköszönti – a zuhogó esőben. Azt is a résztvevők találták ki, hogy december 27-én délután fél ötkor elindulunk, felkeressük mind a 24 házat, ahol a fények voltak, utána pedig óriási szeretetvendégséget, nagy bulit csapunk. A közösségteremtéshez rengeteg energia, befektetés és közös program szükséges, ettől csodálatos ez a csapat. Hogy a térdig érő sárban, minden fáradság mellett is elvégzik a feladatot. Ennyire beleélik magukat a játékba. Igazi advent. Kész csoda.