Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2025-04-14 12:00:00
Írásra késztetett 2025 márciusa, ennek is két – számomra mindenképpen – emlékezetes eseménye, mindkettő évfordulós alkalomból. Az egyik a Marosvásárhelyi TV riportműsora a 80 éves MOGYE két prominens személyiségével, a másik pedig a budapesti Művészetek Palotájának (MŰPA) 20 éves jubileumi koncertje. Talán kiderül a végén, hogyan függ össze nálam a kettő.
Kezdetnek – szerénytelenül – egy saját jubileumi évfordulót említek. 60 évvel ezelőtt, 1965-ben abszolváltuk az orvosit Marosvásárhelyen. 1959-ben kezdtünk, egy évvel Kádár János gyászos emlékezetű látogatása után Romániában, a MOGYE-n is (akkor még csak Intézet). Az „elvtárs” ekkor adta áldását Románia pusztító nemzetpolitikájára, a „jól vannak itt maguk” jelszóval. „Hát ha maguknak jó, akkor csináljuk tovább, még nagyobb elánnal” – szólhatott az ujjongás az ősi dák fejekben, szerte az ősi földön, kiemelten Marosvásárhelyen. Ahol voltak-maradtak ugyan megoldhatatlan problémák („csak ettől a Kultúrpalotától tudnánk egyszer megszabadulni” – hangzott el egy néhány éve érkezett „őslakos” szájából), de ismét jött a segítség, a gyászos emlékezetű rektor elvtárs részéről (alatta nyertünk felvételt). Aki úgy vélte megmenteni „intézetét”, ha nyakába veszi az ország orvosegyetemeit, román kádereket toborozni. Hatalmas sikerrel járt, jöttek számolatlanul „karriert csinálni.” Így aztán tanúi-elszenvedői lehettünk egy horrorfolyamatnak, szeretett tanáraink, elöljáróink eltávolításának, kiváló elmék félanalfabétákra történő lecserélésének (tisztelet a kivételeknek!), a román évfolyamok erőltetett létrehozásának. A dudva gyorsan nőtt, és szorította ki a honosat, vele a mi csalfa reményeinket. A semmibe tűnt a Miskolczyak, Obálok, Putnokiak, Krompecherek, Mátyás Mátyások fémjelezte iskola, és lett belőle a román nagynemzeti elvakultság és nemzeti gyűlölködés fellegvára. Ahol a kényszerűségből megtűrt magyar oktatói gárdának és hallgatóságnak már csak a kibicszerep jutott és jut a mai napig. Azon egyetemről szólok, ahol mértékadó szakemberek, pl. Brassai Zoltán professzor (ismét egy szép évforduló, Ábrám Zoltán prof. köszöntötte őt a minap, 90. születésnapján) nézete szerint a kiutat csak a menthetetlenül elfertőzöttről való végleges leválás, egy önálló magyar orvosegyetem létrehozása jelenthetné. Mondta ezt az 1989–90-es történések után, a nagy felbuzdulás és a remények porba hullása, hullatása után.
Leválás tehát nem történt, mert nem történhetett, és ha mégis, akkor a mi, az eltávozottak leválásával kell szembesülnünk. Külön fejezetet lehetne itt nyitni az áttelepültek szakmai és szellemi sorsának, tevékenységének, feladatvállalásának történetéről. Magam, mint hét évig EKOSZ-elnök és az Átalvető (27 évig) főszerkesztője, ennek jegyében igyekeztem ténykedni, majd a sorsunk.net weblapon folytatva a mai napig, a magunk szerény módján, fórumot biztosítva a maradottak és az átjöttek kiválóságainak.
Hogy aztán most, a 80-as évfordulón megrendülten hallgassam, nézzem végig a MOGYE magyar prorektorának és kardiológus professzorának vallomását, szavaikat, de legfőképpen a szemükből kisugárzó elmondhatatlant. A kényszerűségből megtűrtek megtört lelkét, a mindennapi megalázások nyomait, és a „lehet, mert kell” jegyében végzett munkát, akik, változatlanul, mindennek dacára, fogcsikorgatva teszik becsülettel a dolgukat, lehetetlen körülmények között. Mi, immár a sokadik generáció még itt-ott fellelhető tagjai végtelen tisztelettel és szeretettel mondunk köszönetet a MOGYE teljes magyar oktatói gárdájának!
És akkor következzen a húszéves MŰPA 2025. március 14-i díszhangversenye. Csupa magyar vagy a magyarsághoz kötött műsorszámmal, melyekből most csupán Dohnányi művét, a Ruralia hungaricát emelném ki. Dohnányi soha nem tudta elfogadni, feldolgozni magában Trianont („Vajha még a miénk lesz ez a város;” – írta Pozsonyról, és kérdezzük mi, álmodozva, Marosvásárhelyről), e művében pedig jórészt Erdélyből származó népdalokat dolgozott fel. Ezek közül talán a legmegrendítőbb a Maros-Torda vármegyéből származó „Árva vagyok, apa nélkül, mint gerlice párja nélkül” kezdetű. Ősrégi, több ezer évnyi, de inkább időn túli világot érezhettünk magunkénak.
Törvényszerűen bukkan fel itt a most 200 éves Jókai (újra egy hatalmas évforduló!) alakja, aki csodálatos szavakat vetett papírra a magyar népzene legbensőbb lényéről (Mire megvénülünk). Álljon itt ebből néhány sor: „Nem volt az dallam, nem változatok ismert áriákra; valami név nélküli ábránd volt az; ráma nélküli kép, láthatatlan táj. …A pusztai szél az, amelyről senki nem tudja, honnan jő, hová megy, az űzött felhő, melyről senki nem tudja, hol támad, hová vész. Egy otthontalan, tárgytalan, alaktalan keserv… egy virágtalan, visszhangtalan, úttalan puszta… teli délibábbal”.
Igen, ott vagyunk az időtlenségben, és magyarul. Szónoki kérdés: lehetséges mindezt semmivé tenni? Kisajátítani, bitorolni, elhazudni? A Kultúrpalotát eltüntetni a szemekből, lelkekből? Nyelvünket a román hazafiság jegyében irtani, kiirtani? Orvos nagyjaink örök lábnyomait eltörölni? Délibábbal teli lelkünket, egyáltalán magát a lelket elpusztítani?
Mindezek után semmivé foszlik az örök sátáni kétely: van-e értelme a reménytelennek tűnő munkának, kitartásnak? Babits segít válaszolni (Esti kérdés): „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? Miért szárad le, hogyha újra nő?” De fordulhatunk az örök Goethéhez is (szó szerinti fordításban): Földi napjaim nyoma nem veszhet el az aeónokban!
És Faust békében hanyatlott hátra az aeónokba.
Kövesdy Pál, Szekszárd