Mint a hírekben szerepelt, soha nem látott mértékű katonai parádéval ünnepelték idén a francia forradalom évfordulóját. Nem újdonság, hogy a történelmi eseményekkel kapcsolatban a felületes oktatás és az emlékezetkultúra a bonyolult drámáknál jobban szereti a látványos akciókat, és erre iskolapélda a francia forradalom esete is.
Ugye a leginkább ismert verzió szerint a párizsi Bastille börtönerőd ostromára emlékezik a világ július 14-én, ehhez társítva a forradalmat. Csakhogy akkorra már lezárult az 1789-es francia rendszerváltás. A később egy fejjel megrövidített király már korábban összehívta a rendi országgyűlést, mert csődben volt az állam, és ezt kellett volna megoldani, ám a közrendiek június 17-én kikiáltották az alkotmányozó nemzetgyűlést, majd három nappal később esküt tettek, hogy az alkotmány megírásáig nem oszlanak fel. Június 27-én a király hivatalosan is elismerte az alkotmányozó nemzetgyűlést, ezzel jogilag és politikailag megtörtént a rendszerváltás. A forradalom története később még számos fordulatot vett, de ekkor úgy tűnt, hogy az országból lehet egy, a brithez hasonló alkotmányos monarchia.
Persze a király még igyekezett visszaszerezni a hatalmat, és ezt siettek megakadályozni a forradalmárok. Nemzeti gárda alakult, ezt fel kellett fegyverezni, és voltaképpen azért ostromolták meg az önkényuralom jelképének felcímkézett börtönerődöt, mert ott tárolták a lőport, ami kellett a fegyverekhez. Magában a hírhedt börtönben hét fogoly volt az ostromkor: négy hamisító, két őrült és egy, a családja kérésére szexuális perverziók miatt lecsukott nemes. Politikai fogolynak nyoma sem volt. És nem kevésbé ironikus, hogy magát a börtönerődöt is le akarta bontatni a hatalom, már évekkel a forradalom előtt, mert vagyonokba került a fenntartása. A mai, válságos időkben jól ismert szóval élve költségoptimalizáló műveletet a következő év februárjára végezték el. Nem a nép rombolta le, hanem komoly munkálat, a bontásból származó kövekre valóságos emléktárgyipar épült a későbbi években. Mert a mítosz, miszerint a nép elfoglalta a zsarnokság börtönét, azonnal megszületett, az utókor azóta is sorsdöntőként emlékezik erre az eseményre, amely csak egy epizód a forradalom évtizedes történetéből.
Egy évvel később az akkori francia kormányzat igyekezett háttérbe szorítani ezt a véres ostromot, és július 14-re ütemezték be a szövetség ünnepét. Ekkor még törekedtek a megbékélésre és a múlt lezárására, a király felesküdött a még el sem készült alkotmányra, és úgy tervezték, hogy ezen a napon a nemzeti egységet fogják ünnepelni. De ez a politikai projekt nem tartott sokáig, egy évvel később a király megszökött Párizsból, 1793-as kivégzésével pedig az alkotmányos monarchia kísérlete végleg megbukott. De a hivatalos narratívából nem veszett el ez a békés motívum, amikor július 14-ét nemzeti ünneppé nyilvánították 1880-ban, a parlamenti vitákban a szövetség ünnepére hivatkoztak, nem az ostromra. Erre akarták helyezni a hangsúlyt, a laikus emlékezetben mégis az ostrom él erősebben.
