Telik az időnk, s a szellemi programot, amelyet olyan régen megírtak számunkra, ma sem tartjuk be.
Régi tavaszok ízét, színét keresem ebben az elfuserált ébredésben. Mintha a hajdani filmet valaki gyorsjáratra állította volna, olyan mohón zöldell, nyílik, s nyílik el mostanában körülöttünk a tavaszi természet. Mintha a nagy programozó arra figyelmeztetne, hogy sietnünk kell. Mert telik az időnk, s a szellemi programot, amelyet olyan régen megírtak számunkra, ma sem tartjuk be. Kevesekben maradt elég hit, erő, hajlandóság, hogy annak szellemében cselekedjenek, bár mostanában szabadon, korlátok nélkül élhetjük át a születés, a szeretet, az egymásra figyelés, de ugyanakkor az árulás, a megkínzás, a megalázás, a keresztre feszítés, a szenvedés, a halál és a feltámadás bibliai történetét. Csakhogy már régen nem az üzenetre, hanem a külsőségekre, a kívülről érkező ámításokra figyelünk. Szenvedélyesen hajszoljuk az egyéni boldogságot, s pénzzel megvásárolható tárgyak sokaságával próbáljuk pótolni azt a szellemi dimenziót, amit nemzedékek életéből töröltek ki sikeresen. Tárgyakkal bástyázzuk körül magunkat, bár tudjuk, hogy rendeltetésük lejártával olyan szemétté válhatnak, amitől nehéz megszabadulni. Ahogy attól a szellemi, érzésbeli salaktól is, ami felgyűl, lerakódik bennünk. Betegség, baj, rossz hangulat, válságok, háborúk és természeti katasztrófák figyelmeztetik az emberiséget, hogy nem csupán a magunk fényesítésére, emelkedésére, hanem a felismert vagy szándékosan fel nem ismert feladataink elvégzésére születtünk. Amit ha elfelejtünk, az öröm mellett a szenvedések, kudarcok, lelki és testi betegségek figyelmeztetnek, hogy változtatni kell, s azt is tudjuk, hogy lehet megoldás, ha hallgatunk az üzenetre. Ha tudjuk, hogy a kereszttől, amelyet születéskor mindannyiunknak a hátára bogoznak, nem lehet megszabadulni. Mert nem hátitáska az, amit dolga végeztével ledob az ember. Teher, feladat, amit méltósággal vinni, teljesíteni kell úgy, ahogy megírták számunkra. Még akkor is, ha az egyszerűnek tűnő bibliai programot a ma emberének nehéz betartani. Sokak számára értelmetlen, fölösleges célnak tűnhet, a számítógép előtt kuksoló, s közben a világot magáénak érző ember vélt nagyságához méltatlan küldetésnek.
A húsvét vallási üzenetével és világi szimbólumaival arra biztat, hogy az eredeti szellemi programtól való eltévelyedésünk, elszaporodó rossz gondolataink és cselekedeteink, s a körülöttünk folyton elkomoruló valóság ellenére sincs elveszve minden. A Golgotára vezető, némelyek sorsában valóságos, a másokéban jelképes út megtétele nyomán, lehetőségei szerint ki-ki esélyt kap az újrakezdésre. De vajon van-e, lesz-e erőnk azt felhasználni a legjobb, legszebb, legönzetlenebb céljaink, vágyaink, álmaink beteljesítésére?
