Se üst, se halászlé, csak füst és kanászné! A rigmus négy tagjából csak az első kettő biztos, a másik kettő csupán a vásári bohóckodások hangulatát próbálná felidézni. Különben is hírlapi kacsának, álhírnek tűnhet az egész, amit hirtelen felkapott a média. De a tudósítások igazi szenzációként tálalták, hogy a múlt hét végén Dobrudzsában, a Tulcea megyei Jurilovcán tömegek gyűltek össze a halászléfőző fesztiválra. Amit idén meg se rendeztek. Egymást érték a társasbuszok a lipován specialitásként ismert hallevest és más helyi finomságok élvezetét remélő turistákkal, a helyszínen meg semmi. Legfeljebb hüledezés. A település ilyesmire nem készült, a hagyományos hepaj ebben az évben elmaradt. Bizonyos turisztikai ügynökségek előzetes tájékozódás nélkül szerveztek oda szabadidős látogatást. Mi több, sokan bizonygatják, a mesterséges intelligencia is határozottan állította, hogy a deltai, tengerközeli eseményre érdemes elmenni. Ne bántsuk, tévedni emberi dolog. Vagy nem? Olyan jól lehet purpárlézni vele. De ebbe most ne menjünk bele. Abba se, hogy miként oldották meg a botrányosan kellemetlen helyzetet az ottaniak. Egyébként miért is hitték volna az önfeledten kóstolgatni, jót enni, jót inni szándékozók, hogy átverés, netán félreértés áldozatai lehetnek? Nincs olyan hétvége az ország bármely táján, ahol ne zajlana valamilyen népünnepély, ahol önfeledten mulathat, akinek kedve van hozzá. Ilyesmire apropó, évforduló, napforduló, más indíték könnyen előkotorható az ötlettárból.
Jól fog az össznépi kedvderítés, olyankor pláne, amikor mindenki morcos, harapós, mogorva az egyre mélyebbre süllyedő társadalomban. Nem számoltam, nincs is ilyesmire apparátusom, hogy megtudjam, a szűkebb régióban, a megyében, megyeszékhelyen, a vidéki szabadtéri bulizóhelyeken hány ilyen zenés, táncos, szórakoztató összejövetel, órákig tartó villámcsődület gyűjtötte egybe idén az embereket, de szerintem nagyon sok. Alig volt hétvége, sőt újabban hétközép is, amin ne lett volna itt, ott, amott valami ilyesmi. Lehetőleg zajjal, útlezárásokkal, elterelésekkel körítve. Szombat, vasárnap késő esténként a tűzijátékok ropogása is messzire hallatszik. Sokan bosszankodnak miattuk, sokan nem. A vásárhelyi vár sem volt talán még sohasem ennyire igénybe véve ilyen alkalmakra, mint az idei évből eltelt hónapokban. Egyes városlakók rosszallóan viszonyulnak a jelenséghez, mások örülnek neki. Magam is túlzónak tartom időnként a véget nem érő hacacárét, de sok olyan rendezvény, koncertsorozat, egyéb színvonalas program is van ott, amin szívesen részt veszek, sőt büszkén ajánlom is a városba külföldről érkező ismerősöknek. A rendet, nyugalmat, civilizált kikapcsolódást óhajtók, a várféltők, illetve a bulizást, ricsajt, féktelen hangoskodást szorgalmazók között kellene megtalálni valahol középen az egyensúlyt teremtő megoldást, hogy ami érték, az ne sérüljön, de a mérték se zárja ki feltétlenül azt, ami nívós, ám a pejoratív értelmű amatőrség bélyege folytán maradhat ki a rendezvények körforgásából.
