Odensében minden út Andersenhez vezet. Állj! Nem így akartam kezdeni. Az utca nem ilyen módon lepett meg az ezeréves dán városban. Miközben az óváros példásan felújított épületei vonták magukra a figyelmemet, a környezethez igazodó, dekoratív, sima útburkolaton lépegetve megbotlottam valamiben. Egy kidomborodó lábnyom volt. A mérete alapján férficipő hagyta lábnyompár az utca távolába vezetett valamerre. Kiderült, hogy önkéntelenül is a nagy mesélő egyik sétaútjára léptem. Ez pedig a forgalmas település valamennyi fontosabb látnivalójához elvezetett. Sok ilyen van a kétszázezer lakosú Odensében. Mindahány szépen, szakszerűen felújítva, turistacsalogatón restaurálva, a mai kor igényeihez igazítva, de a dániai hagyományokat is tiszteletben tartva. Hans Christian Andersen költő és meseíró kedvelt helyei voltak ezek, napi foglalatosságai, képzelgő látomásai is gyakran odavezették a skandinávok legendás fiát, piszkálták fantáziáját. És akiket arra irányít a kíváncsiság, valamiképpen felsejlik bennük gyermekkoruk mesevilága, az anderseni mesehősök, A kis hableány, A rendíthetetlen ólomkatona, A hókirálynő, Borsószem hercegkisasszony, A kis gyufaáruslány, A rút kiskacsa is, előkerül A tűzszerszám, meghökkenést kelt A császár új ruhája és így tovább. Sokfelé szobor alakban is találkozhatunk velük, főleg, ha azokat a nyomokat követjük, amelyek az író egykori szülőháza, hajdanvolt otthona felé vezetnek. Az óváros olyan, mintha éppen a mesék helyszínére tévedtünk volna. Persze ehhez nagy pénzekre, következetes és rendíthetetlen helyfejlesztési koncepcióra, hosszú időre, több generáció összefogására, egyetértésére volt szükség. A jelek szerint Dániában megvolt, megvan mindez, ezért is oly magas ott a boldogságfaktor. Amit megvalósítottak, és anyagiakban is kamatozó további városfejlesztésre fordítanak, az nyilván a rendkívüli Andersen-kultusznak is köszönhető, azoknak a bevételeknek is, amelyek a meseíró hatalmas idegenforgalmi vonzerejében is gyökereznek. Kölcsönhatásban van ez a két dolog, mifelénk megfeledkeznek az ilyesmiről. De külföldön is, ugye, hazagondol az ember. Honnan a pénz, honnan a következetesség, honnan a satöbbi? Például a nemzetközi szervezetektől is. Mondjuk az EU-tól, olyan összegek, amiket mi is lehívhatunk, de amiket oly ritkán tudunk tényleg jól, hasznosan és maradéktalanul felhasználni. Akár országosan, akár helyi szinten. Odensének könnyű, mondhatnák az akadékoskodók. Az nagyságrendben Dánia harmadik városa, állítólag még Odin szentélye is ott található. Világörökségi státusszal rendelkeznek, és Andersenük is van. De amibe belefogtak, az nem jött magától, komoly összefogást tudtak az érdekében kiprovokálni. Az óvárost mindenképpen meghatározó Andersen Kulturális Központ és az azt körülölelő káprázatos épületegyüttes a legigényesebb nemzetközi pályázaton nyertes szakemberek munkája. Főtervezője, Kengo Kuma az a japán építész, aki a Tokiói Olimpiai Stadiont is megálmodta. Az apró szülőházhoz csatolt központ, amely föld alatti múzeummal is rendelkezik, fentebb játszóházzal, kávézóval, előadóteremmel, könyves szekcióval és sok-sok egyébbel is, hatalmas, meseszerű univerzummá nőtte ki magát, az épülethez szervesített különleges varázskertekkel, parkosított, zölddel borított, rendhagyó tetőkkel, azokat bejárható sétányokkal, mese ihlette kiegészítőkkel. És ez az ottani valóságnak csupán egyik szelete. Rövid látogatás nyomán is észlelhető, Odense működtetői mertek, mernek álmodozni, a múltból, jelenből a jövőbe tekinteni. Ahogy annak idején Marosvásárhely megújítója, Bernády György polgármester is viszonyult a feladataihoz. Hosszú időre száműzték innen azt a szellemet. Meg is látszott, látszik ma is városunkon. Nyilván más viszonylatban, más léptékben kell gondolkodnunk. Románia nem Dánia, Marosvásárhely sem Odense. Andersenhez mérhető világhírességünk sincs, noha jelentőségében Bolyai János talán felvehetné a versenyt vele. De persze az ide köthető, valóban kivételes alkotók, páratlan egyéniségek életműve is méltó megbecsüléssel, különleges népszerűsítéssel válhat mind ismertebbé, turistavonzó tényezővé. A minap létrehozott és a napokban először átadott Kovács András-díj egy ilyen törekvésegyüttesbe illeszthető. Mint a díjkiosztó ünnepségen is elhangzott, az ilyen adósságtörlesztés terén azonban bőven vannak Vásárhelynek is pótolnivalói. A választási kampányban holtbiztos, hogy sűrűn felhangzanak majd ilyesmire vonatkozó nagy ígéretek, hangzatos elképzelésekben sem lesz hiány. Tudjuk, Andersen meghalt, de annyi és olyan nagy svádájú mesemondó ül nálunk a politika rozoga romániai szekerén, és harsogja a maga fantazmagóriáit, hogy azok mellett az ő képtelennek vélt történetei valósággal eltörpülnek. Ne riadjunk meg, barátaim, mese van!
