Korai tavaszával ijesztget március. Nem merünk hinni a hirtelen kivirulásnak. Mert mi lesz, hogyha váratlanul mégiscsak betoppan a fagy s a hó?! Kalifornia és Spanyolország is hogy járt, ugye, most meg nézhetik magukat! Semminek sem örülünk igazán, az élet hozzászoktatott, hogy mindent gyanakvással fogadjunk. Pedig a színháznak például fenntartás nélkül dicsérhetnők a jó oldalait, elvégre március Thália ünnepi hónapja. Marosvásárhelyen még inkább, mint máshol. Azért is, mert 27-én lesz a színházi világnap, de főleg azért, mivel március 10-én van az egykori Székely Színház, a mai Marosvásárhelyi Nemzeti Színház születésnapja. Sokan megjegyezték ezt a dátumot, érthető, hiszen 1946 óta valamiképpen minden évben megemlékeztek róla. Idén vasárnapra esik, és bemutatót tart aznap a Tompa Miklós Társulat a színház Kistermében. Kortárs orosz szerzőpáros, Oleg és Vlagyimir Presznyakov színművét Bocsárdi László állítja színpadra. 78 esztendővel ezelőtt a Székely Színház diadalútját Lehár Ferenc operettje, A mosoly országa nyitotta. Nem volt az olyan kor, amikor nyugodtan azt mondhatták, mosoly derül erre az országra. A háborún túljutottunk, de már érzékelhető volt az újabb tragédiák, a rendszerváltó borzalmak előszele. Nem részletezem, volt, aki átélte, sokan tanultak arról, ami utána következett. Persze inkább tanulni kellett volna belőle. Ha úgy tett volna a honi társadalom, illetve a nagyvilág, akkor talán nem jutottunk volna oda, ahol ma tartunk. A most bemutatandó darab címe: Csónak, avagy előttünk az özönvíz. Vízözön, tűzvész, éhínség, szárazság, világjárvány, háború? Fokozható, tágítható a katasztrófák sora, ez mind jelen van az életünkben. Már amíg létezünk, mert minden csupán hajszálon múlik, ezt mindegyre próbálják tudatosítani az emberekben, amikor jelzik, hogy már csak pillanatok maradtak az emberiség végórájáig. Nem hiszem, hogy a mostani vásárhelyi darabválasztáskor gondolt volna valaki is arra, hogy a kezdeti mosolytól milyen magától értetődő módon jutottunk el napjaink valóságáig, amikor már senki sem ütközik meg azon, hogy özönvíz vagy más földindulás következhet. A színház elkötelezettjei mindenesetre a maguk módján minderre igyekeznek figyelmeztetni. Műfaji besorolásuk szerint a TMT premierjén tragikomikus-biblikus színjátékot látunk. Körülöttünk inkább a közelgő választások cirkuszi kavalkádja zajlik sok-sok pojácával, ripaccsal, képmutató, hamis prófétával. Nyilván a határokon túl sincs ez másképp, bármerre is fordulnánk. Sajnos nincs már egyértelmű, tiszta, humánusan pozitív dolog semerre a világon. Na, itt álljunk meg! Ünnepelni jöttem Tháliát, nem temetni! Csak hát ilyen az ember, javíthatatlanul csapongó. Lehet ezt másképp is? Aligha. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház is a „Színház, más semmi” évadnyitó jelszóval hirdette meg a 79. idényére szóló műsortervét. De tudjuk, a „más semmi” mennyire lényeges minden előadásban. A kortárs dráma, aminek jegyében az e havi színházi program is zajlik, nagyon is felszínen tartja mindazt, ami a társadalmunkat, a társadalmakat meghatározza. A legfontosabb, hogy amit színre visznek, s ahogy azt hihetővé próbálják tenni számunkra, a lehető legjobb minőségű legyen. Az UNITER-díjakra vonatkozóan közzétett jelölések listája biztató ilyen szempontból. A hónap kínálata is eléggé sokszínű, változatos, új is van benne meg régebbi is, tragédia meg komédia is, miközben Thália hajléka egyre inkább szegényházi kinézést ölt magára. De ez egy másik történet, noha a jelek szerint még hosszú ideig napirenden kell majd tartani. Valójában nem is sejtjük, hogy még mi van előttünk. Már csak azért sem, mert ebben az országban az is meghatározó szlogen lehet, amit ez a darab hirdet, vagyis, hogy az özönvíz előttünk van. Viszont összehasonlíthatatlanul jellemzőbb az a gondolkodásmód, amit a vagyonhozó, magas tisztségüket választások után is megőrizni remélő vezetők kimondatlanul is képviselnek: „utánunk az özönvíz”. És ez sajnos közelről sem csak pár órára tükörszerűen felvillantott, rövid távon hatni tudó színpadi helyzetkép.
