Ha jól belegondolok, 43 éve nem láttam bolgár filmet. Ami nyilván engem is minősít, hiszen biztos lett volna alkalmam azóta egy-két ilyen produkciót is megnézni, elvégre az idén százöt esztendős bolgár filmművészet is megszüli a maga remekeit. De ez valahogy kiesett a látókörömből. Az viszont, hogy mégis napra pontosan tudom, mikor találkoztam az Édes és keserű című Ilja Velcsev-alkotással, azzal magyarázható, hogy 1977. március 4-én éppen akkor sugározta az RTV hatalmi kordában tartott adása, amikor bekövetkezett a pusztító romániai földrengés. Filmnézés közben 21:22 órakor hirtelen megmozdult alattunk a kanapé, a tévéadás megszakadt, rájöttünk, hogy reng a föld, belénk mart a félelem, pedig akkor még nem is sejtettük, hány emberéletet követelt a katasztrófa ott, ahol 7,2 fokos volt a rengés a Richter-skálán. Nem folytatom akkori történetemet, mindenkinek, aki azt a napot megérte, megvan a maga ide kötődő sztorija. De akárcsak én, valószínűleg mások sem tudják, hogyan folytatódott a film. Azt ellenben tudjuk, miképpen alakult az életünk a továbbiakban. Olyan hatalmas kataklizmát nem kellett átvészelnünk azóta, és remélhetőleg ezután is elkerülnek majd a nagy természeti csapások, de erőnkön felüli társadalmi, történelmi megrázkódtatások eléggé sűrűn értek. Sőt, mintha egyre gyakrabban érnének. A világgal nem lehet kukoricázni. És azt sem lehet mondani, hogy az év valamelyik periódusa mostohább, vészterhesebb lenne a másiknál. De a március mégis mintha valahogy fenyegetőbb, vészjóslóbb lenne, mint a többi hónap. Persze lehet, hogy ezt csak mi, vásárhelyiek érezhetjük így. Tény, hogy miközben ennek az időszaknak a legszebbnek, legígéretesebbnek kellene lennie, hiszen a kikelet, az élet megújulása, a tavasz hírnöke, a nemzetközi nőnap, a magyarság nemzeti ünnepének hónapjában vagyunk, fekete márciusnak is ismerjük és mindannak, ami ezzel jár. Ilyenkor tájainkon mindig nő a feszültség, mesterségesen keltett riadalmak váltanak ki nyugtalanságot az emberekben. Az országban uralkodó fejetlenség, ide-oda kapkodás, hatalmi harc, választási hisztéria most különösen rájátszik minderre. És abszurd módon tetézi a koronavírus okozta járvány, amely egyre nagyobb méreteket öltve kelt pánikot sokfelé. Ráadásul újra fokozottan nehezedik a köztudatra a migráció ügye, amit csak duzzaszt a felelőtlenül gerjesztett szóbeszéd, a médiát megállíthatatlanul elárasztó fake news, az álhírek hulláma. Egyelőre az időjárás sem kedvez a közhangulatnak, noha százféle virág tarkasága, gazdára váró „márciuskák” tömkelege kínál derűt, kér mosolyt, jókedvet mindenütt az üzletekben, utcákon, tereken. Állítólag ilyen változékony, bizonytalan, nyomott közérzetű lesz az egész tavaszelő. Édes is lesz, keserű is bőven akad majd a tavasz első hónapjában, amint az említett film címe is sugallja, amelynek végét valószínűleg soha nem ismerjük már meg. Ahogy különben az eleje is elmerült a feledés homályába. Már azzal is kiegyeznék ebben a felemás előretekintésben, ha nem kellene olyan újabb „földrengető” eseménnyel szembenéznünk, amelyről később azt kéne mondanunk: na, ez is márciusban történt meg velünk!
