Lehet egy szoborral több?...Hm…Hm-hm… Jó a kérdés.
Lehet egy szoborral több?...Hm…Hm-hm… Jó a kérdés. A dicséret akkor hangzik el lányos zavar és feszengő hümmögés után, amikor a megkérdezett nem tudja, mit válaszoljon. Vásárhelyen ez gyakran előfordul, itt ritka az egyértelmű, határozott, egyenes állásfoglalás. Az esetek többségében köntörfalaznak, félrebeszélnek, ködösítenek a megszólítottak. Szoborügyben különösen. Ámbár ez inkább a múlté. Mostanában a bólogatás, az ígérgetés van divatban. Tehát: lehet egy szoborral több? Hogyne! Persze! Megcsináljuk. De minek? És főleg: kinek? Ez a jóváhagyás döntő szempontja. Kik és kiknek szánják, kinek a szobrát? Hova? Ezt is, azt is le kell káderezni, a mögöttes szándékokat feltérképezni, az igényelt helyek jelentőségét patikamérlegen kidekázni, a stratégiai előnyöket, hátrányokat elemezni, a többségi érdekeket lehetőleg burkoltan, de mindenképpen érvényesíteni, és akkor rá lehet bólintani: nesze, neked is, marad nekem is! Az, hogy lesz-e belőle valamikor térszobor, emlékmű vagy sem, majd csak kiderül. Az ígéret sokba nem kerül. Olykor a szándék valóra is válik. Nemegyszer félresikerül. Rossz munka, fércmű kerül a város valamelyik központi placcára, netán szegletébe. És ott is marad. A világ végezetéig? Egy esetleges következő rendszerváltásig? Én már nem érem meg, de ha a városgazdák hosszú távú elképzelése érvényesül, pár évtized múlva szigorú, zord, néma szobornépesség veszi majd körül a várat. Lehetne érdekes, turistavonzó látvány is ez, de riasztó vagy nevetséges egyveleggé, dilettáns munkák össze nem illő halmazává is válhat. A szoborállítás politikai töltetű helyi gyakorlatát ismerve, valószínűleg nagyobb az utóbbi változat esélye. Pedig számos kitűnő szobrászművész él, dolgozik a városban, a megyében. De nem az ő munkásságuk, tehetségük, életművük gazdagon kiaknázható sokfélesége a kiindulópont. Mindig valami más elképzelés szüli a kevéssé átgondolt, hevenyészetten megtervezett szoborállító akciót, amely aztán gyors ütemű, kapkodó kivitelezést igényel. A szoborügy bizony a politika foglya. Nem csak Marosvásárhelyen, de itt hangsúlyozottabban. Mert az etnikai szempontok terhei is bénítóan rátevődnek. Politikai alkuk, egyezkedések, húzd meg, ereszd meg színjátékok tárgya, kelléke lett a térszobor. Bizonyos körökben máshonnan érkező szoboradományok is kéznél vannak, ha a problémát hirtelen meg kell oldani. Ajándék szobornak ne nézd a fogát! Király. A szoborállító gyakorlat még a nyelvet is gazdagítja. Az újító megoldásokban egyébként nincs hiány. Emlékszünk, volt olyan, hogy jóváhagyás ígéretével ideiglenesen állítottak szobrot, aztán ott is ragadt. Lásd a moldovai nemzeti költő, Grigore Vieru büsztjét. A szabály, az olykor nem szabály. De jelenleg rózsás a helyzet. Talonban is vannak ígéretek. A városi tanács nem alszik. A Sütő András szoborkompozíció sínen, az Erdélyi Iskola szoborcsoport sínen, Bethlen Gábor fejedelem ugyancsak. Ott is maradnak? Vagy talán még gazdagszik a lista? Miért ne lehetne egy, két, há… stb. szoborral, emlékművel több? A marosvásárhelyi műemléki topográfia félszáznál több köztéri alkotást sorol fel. Sok ez, kevés egy ekkora városban? Nehéz megmondani. Ha mind rossz, sikerületlen szobor lenne, soknak tűnne. Ha sorolni kezdjük a környékbeli szobrászokat, számuk jóval meghaladja a húszat, másképp méricskélünk. Sajnos több olyan fércmű is van Vásárhelyen, amelyeknek nem lenne szabad itt lenniük, mégis a helyükön állnak. Viszont megsemmisültek modern hangvételű, tetszetős, a városképet esztétikailag is színesítő, figyelemre méltó munkák, Kolozsvári Puskás Sándor Tavasza, Bálint Károly Napozója például. A városgazdákat nem izgatta a dolog. Írtam már erről nemegyszer, nem mélyedek bele. De a szoborharcok újra mételyezik a közhangulatot. Ideje lenne végre szemléletváltásra életünk e mellékesnek vélhető kérdésében is. Azok köreiben különösen, akik felvállalták, sőt továbbra is fel akarnák vállalni a város ügyeinek a rendezését s a lehetséges feszültséggócok felszámolását.
