Az érzéki világ témájának folytatásaként pillantsunk be a görög mitológiába. Mai szóhasználatunkban az erotika kifejezés szinte a szexuális szinonimája, azon belül az érzéki test szintjén megjelenő szexualitást jelöljük vele. De maradjunk a görögöknél, ahol Érosz nem a szexualitás istene volt. Az erotika pedig, a mindannyiunk lelke mélyén lakozó Érosz mint kozmogonikus őslényeg, mint achetipikus őserő, sem a szexualitással, sem a szerelemmel, sem a testi érzékiséggel nem azonos. Bár kétségkívül mindegyik lehet erotikus. Freud utolsó ösztönelméletében két alapvető ösztönt határozott meg, amelyeknek valamelyikébe az emberi élet minden megnyilvánulását be lehet sorolni. Érosz és Thanatosz – életösztön és halálösztön. Az életösztön megnyilvánulása minden olyan életjelenség, ami az élet fenntartására, a magasabb szintű rendezettségre, differenciáltságra és szervezettségre, a magasabb energiaszintek fenntartására törekszik, míg a halálösztön birodalmába azok a jelenségek tartoznak, amelyek az energiaminimum, az egyre alacsonyabb szintű szervezettség, a differenciálatlanság, a feszültségek kioltásának irányába hatnak. Freud éles kritikának tette ki magát azzal, hogy Éroszt egyrészt az életösztönnel, másrészt a szexualitással azonosította, a kettő különbségét, illetve azonosságát nem határozta meg egyértelműen. Pedig ha a szexualitást nem korlátozzuk a nemi szervek és ösztönök világára, hanem keleti bölcseletekkel összhangban az élet nagy poláris alapelvének mindent átfogó megjelenését, a feminin-maszkulin, a jin-jang princípiumok megtestesülését látjuk benne, akkor bátran állíthatjuk, hogy ez az erő az élet minden jelenségében benne rejlik. És ezzel az erővel valóban csak egyetlen más erő kelhet párbajra: Thanatosz, a halál. Vágyunk az egészre.
Az erotika nem bűn, nem perverzió, nem szexualitás, hanem maga az életösztön. Az egyén boldogító vágya, hogy találkozzon, érintkezzen és egységbe olvadjon a világgal, valaki mással, a létezés bármely más formájával. Érosz nem akkor születik meg, amikor az ember szerelmes lesz, vagy érzéki izgalom járja át, hanem mint kozmogonikus őslényeg, archetipikus őserő, folyamatosan bennünk él, és bármikor bárkire, bármilyen intenzitással ráirányíthatja azt az érzést, hogy az én és a másik nem válik el egymástól. Érosz érzelmi munkája pedig pontosan az, amit egy szerelmes érintés vagy egy izzó naplemente is létrehoz bennünk: a megszokott valóságnak egy addig ismeretlen, a hétköznapit felülmúló dimenziója nyílik meg előttünk, amelyben magunkat is, a másikat is, gyakran az egész világot mintegy elvarázsolva, a megszokott énünkből, identitásunkból kiemelve tapasztaljuk meg. Érzéki tapasztalat nélkül lemaradunk az élmény teljességéről, de lemaradunk akkor is, ha az élményt pusztán érzéki tapasztalatként éljük meg. Ha nem tudunk túllátni az érzéki élmény szűk dimenzióján, a vágy foglyul ejt bennünket, és birtokolni, folyamatosan ismételni akarjuk majd az élményt, az pedig már nem a teljességhez vezet, hanem a megrekedéshez, a tudat lefokozásához, végső soron pedig a szenvedéshez. Ilyenkor Érosz mint kozmogonikus őslényeg gyakran tényleg gyermekké módosul bennünk, és vágyaink pszichés tematikája a regresszió irányába mozdul el.
Ekkor hálával köszönjük meg a fogyasztói társadalom profithajszájának és a média kommunikációs fortélyainak, hogy csecsemővé alakítva minket elhiteti velünk, hogy az élet célja a szünet nélküli evés-ivás (nulla kalóriás műanyagokkal), a szűnni nem akaró orgazmus (mesterséges fogamzásgátlással és mesterséges potenciafokozással) és passzív életpótlékok minden elképzelhető formája (egész napos tévénézés, internetezés, zenehallgatás). A keleti bölcselet és talán Freud véleménye szerint is ez már aligha Érosz felségterülete, sokkal inkább Thanatoszé, a halálé. Érosz valóban a szerelem és a szexualitás istene is, hiszen ezt az egyesülni vágyást legintenzívebben a szerelem állapotában éljük meg, de Érosz táncol körül akkor is, amikor gyermekünket öleljük magunkhoz, amikor fürdünk a tengerben, amikor beleolvadunk a naplemente izzásába, amikor értelmünkkel a világ rejtelmeit kutatjuk, amikor táncolunk, vagy zenét hallgatunk, vagy barátunkkal beszélgetünk, és amikor átjár bennünket a létezés boldogsága, az önmagunkból a más, a másik felé való törekvés késztetése, a fizikai világgal, az emberekkel, az Istennel, önmagunkkal való testi, értelmi, érzelmi érintkezés, a találkozás, az egyesülés vágya.
