Osztályfőnöki óra tanárok nélkül
Egy nem mindennapi esemény résztvevői lehettünk. Hosszas szervezési előkészületek után végül sikerült megtartanunk 2024. június 1-jén, szombaton a marosvásárhelyi egykori református kollégium 1954-ben érettségizett osztályainak 70 éves találkozóját. Az említett évben vezették be először a XI. osztályosok mellett a X. osztályosoknak is az érettségi vizsgát. Így a két évfolyam diákjai (két-két párhuzamos osztállyal) ugyanabban az esztendőben, egyszerre vizsgáztunk.
Nem bizonyult könnyű feladatnak a találkozó megszervezése, hiszen az évtizedek alatt soraink nagyon megritkultak, s az eddigi ötévente megtartott találkozók szervezői is azóta többször kicserélődtek. Az összeállított és hátrahagyott kimutatásokon a lakcímek is sok esetben változtak, módosultak, vagy éppen megszűntek, mert sokan távoztak el közülünk olyan ismeretlen és elérhetetlen helyre, ahová már nem juthatott el sem az internet, sem a mobiltelefon találkozásra hívó üzenete, amiért köszönet a találkozó szervezőinek.
Ahhoz a nemzedékhez tartozunk, akik tanúi voltunk a 20. század derekán már elkezdődött és a 21. sz. első negyedében folytatódó, Európában végbemenő, forrongó, sőt vérzivataros eseményeknek, amelyek kihatással voltak az egész kontinensünkre, megváltoztatva annak térképét, tőle idegen ideológiákat kényszerítve a kelet-közép-európai országokra. Ezeknek az eseményeknek és következményeinek nem csupán tanúi, de átélői (mondhatnám átszenvedői) is voltunk, és vagyunk még napjainkban is. Akkor már az uralomra jutott, javában dühöngő kommunista ideológiájú szocialista államhatalom, amely szétrombolta és pusztította addig felépített életformánkat, rendszerünket, éppen odáig jutott el, hogy „a múltat végképp eltörölni jelszóval” még iskolánk nevét is megváltoztatta. Bizonyos Rangheţi Iosif sztahanovista nevét aggatták ránk, akiről vajmi keveset tudtunk, de ma már kit is érdekel!
A sikeres felvételi után, három, illetve négy éven át alma materünk lett az egykori református kollégium. A marosvásárhelyi diákok mellett a város vonzáskörébe tartozó falvakból és Erdély különböző részeiből jöttünk: sokan azokból a kisvárosokból, ahol megszűntek a magyar nyelvű középiskolák, mint Beszterce, Medgyes, Segesvár. És ebben az osztály- és bentlakási közösségben az osztálytársak között (és nem csak) mindmáig tartó barátságok is születtek. Kölcsey Ferenc szavait illesztem ide: „Nincs szebb kora az emberiségnek, mint az első ifjúság évei. Azok a láncok, amelyek akkor köttetnek, nem szakadnak el örökké, mert nem a világban kerestük még akkor a barátokat, hanem a barátjainkban leltük fel az egész világot”.
Aztán letelt a három, illetve négy tanulmányi esztendő, elérkezett a ballagás, az érettségi vizsgával. A két tizedik és két tizenegyedik – nem kevés létszámú – párhuzamos osztályból összesen 158-an léptünk ki érettségi diplomával, ahogy mondani szokták, a nagybetűs életbe. És nem üres zsebekkel és lélekkel indultunk, hanem feltarisznyázva az iskola szellemiségével, azzal az útravalóval, amelyben akkor még benne volt a keresztényi üzenet parancsolata is: az Isten és felebarát szeretete. Vagy a másokért, embertársainkért és közösségeinkért való szolgálat kötelezettsége és a hovatartozásunk büszkesége, amely elkísért minket a hosszú utunkon mind a mai napig. És kellő alázattal mondhatjuk el, hogy mindahányan, talentumaink és tehetségünk függvényében, igyekeztünk eleget tenni az Isten és az ember, közösségeink szolgálatában ránk háruló feladatoknak, ahogy lehetett az adott körülmények között.
Nos, a találkozóra kijelölt napon, vagyis június 1-jén délelőtt 11 órakor gyülekeztünk a Bolyaiak szoborcsoportja előtti téren, ahol számba vettük és üdvözöltük egymást, majd egy csoportkép is készült a megjelentekről. Megál-lapítottuk, hogy az egykori négy osztály végzős diákjai közül összesen 18-an jöttünk el közelből vagy távolból, ketten határon túlról. (Lásd a fényképet.)
A kézfogásos üdvözlések után besétáltunk a Kollégium épületébe, és mindannyian egy tágasabb osztályteremben foglaltunk helyet. Meghallgattuk a kollégium igazgatójának, Benedek Zsoltnak a kedves, meleg hangvételű üdvözlő szavait. Röviden beszámolt az iskola múltjáról, majd arról is, hogy nagy erőfeszítések árán sikerült a Református Egyház tulajdonába visszavenni az egykor államosított épületet, és megszervezni a működését. Ismertette azt is, hogy milyen szakosított elméleti formában folyik ma a tudományok művelése a tanintézetben, és természetesen a jövő célkitűzései is helyet kaptak a beszámolóban. Az igazgató úr kedves üdvözlő szavait rövid beszéddel köszöntük meg, amelyből a fentiekben idéztünk.
Következett egy meglepetésnek szánt rövid műsor, amelyet a marosvásárhelyi Tiberius vonósnégyes nyújtott Beethoven- és Bartók Béla-művekből a Csíky Boldizsár által hangszerelt darabok bemutatásával. Ez mindannyiunk számára megható volt. Nemcsak a hangszerek húrjait szólaltatták meg a művészek, de lelkünket is átjárták, megmozgatták a zene hullámai. Köszönet érte az egykori diáktárs, Csíky Boldizsár zeneszerzőnek és a kamaraegyüttes tagjainak.
A két párhuzamos tizedik és a két párhuzamos tizenegyedik osztály vén diákjai külön terembe vonulva tartották meg a tanárok nélküli „osztályfőnöki órát”, csendes beszélgetések során beszámoltunk az utolsó találkozó óta eltelt öt esztendő eseményeiről, történéseiről és régi vissza-visszajáró emlékeinkről vagy arról, hogyan éljük át, mivel töltjük ki, tesszük hasznossá napjainkat.
A találkozó a Téka Bisztróban délután 2 órai kezdettel tartott közös ebéddel ért véget. Mindannyian úgy éreztük, hogy jó 70 esztendő múltán is újra együtt lenni. Aztán elbúcsúztunk egymástól abban a reményben, hogy nem ez volt az utolsó földi találkozásunk.
Földi életünknek lassan ködbe vesző alkonyán, mint minden eddigi találkozóink alkalmával is, kegyelettel emlékezünk az örökkévalóságba eltávozott egykori diáktársainkra, és nagy-nagy hálával és köszönettel gondolunk egykori, hivatástudattal megáldott tanárainkra, osztályfőnökeinkre és igazgatónkra, a példaadásukért és a nekünk ajándékozott útravalóért. Emlékük legyen örökre áldott! Még egyszer köszönetet mondok az igazgató úrnak, és arra kérjük, hogy az iskola mai és eljövendő diákjainak is az ismeretek és tudás mellett adják át ősi örökségképpen a kollégium egykori szellemiségét, hogy amikor kilépnek az iskola falai közül, önmagukra találva megleljék helyüket és hivatásukat a felebarát és közösségeink szolgálatában, mert – hogy zárómondatként a szentírás szavait idézzem –: csak azt az életet érdemes élni, amit másokért is élünk.
Andrási György nyugalmazott lelkész, öregdiák
