Ép ész, gépész – zenész (II.)

Bizonyára fura jelenség lehetett, amint raccsolva magyarázott. A humorkedvelő diákok ezt is könyörtelenül megírták a Vicinális Dugóhúzóba 1944-ben. „Patyi bá (kezdi az előadását majdnem ugyanannyira unni, mint a hallgatósága, hát a hangulat élénkítésére kihív egy pókot a táblához felelni. Ez nem kollokvium – inkább középiskola):

– Hát akkoh most mondja!

– Pók: (Nem mondja.)

– Patyi bá: Hát akkoh diktálja. Íhom.

– Pók: (Nem diktálja.)

– Patyi bá: Hát akkoh íhja. Diktálom.

– Pók: (Nem írja.)

– Patyi bá (titokzatos arccal): Most megtanítom valami olyanh(r)a, aminek nagy hasznát veheti a Műegyetemen és az életben. (Felveszi a krétát.) A khétát így kell megfogni, ezzel a két ujjával, a tövénél. És nem a hegyével kell íhni, (suttogóra fogja) hanem: az oldalával. Na, meg tudja mondani, miéht?

– Pók: Hogy el ne törjön?

– Patyi bá: Áh, nem, kéhem! Azéht, hogy ne visítson!”

Egy másik alkalommal meg hibát vétett Patyi bácsi. Ekkor sem hagyta magát, hanem kiadta a parancsot: „Kéhhem, ne azt nézzék, amit mondok, ne azt nézzék, amit ihhok, hanem amit gondolok!”

Az előadások időszaka mókásan letelt, de jött a szörnyű időszak, amikor számot kellett adni a szerzett tudományról. Patyi bácsi végtelenül türelmes volt, ha kellett, éjjel-nappal képes volt vizsgáztatni. Ő élvezte – hallgatói kevésbé. Az írásbeli vizsgákon akkor is megesett, hogy valaki lopott tudással igyekezett menteni a jó hírét. De nem sikerült neki. „Pattantyús (Emelő írásbeli kollokviumon rajtakap egypár mukit a puskázáson): Khérem, Urhaim, ne puskházzanakh oly feltűnően, hogy még én is lássam. Több ügyességet vá-rhokh már önökhtől.” Aztán lejárt a borzalmas vizsga, és az egyik muki nagy büszkén hazaállított a szüleihez – a Vicinális Dugóhúzó ezt a hírt is kicuppantotta. „Hallgató (fekete ruhában este 8-kor beállít otthon, ragyogó arccal): Levizsgáztam Pattantyúsnál, jót kaptam! Zord atya (felcsattan): Hazudsz! Te neki sem mentél a vizsgának! Honnan tudta mord atya, hogy fia nem mondott igazat? Mert Pattantyús úvén átmenni leghamarabb éjfél után lehet.” Hogyisne, hiszen futótűzként terjedt a hír a Vicinális Dugóhúzó „átkaként”, hogy miként járnak pórul, akik hirtelen elvétnek valamit: „Pattantyús: Nem tudja, kéhrem, hogy hány négyzetcentiméter van egy négyzetméterben?! No itt a kréta, ott a vonalzó, ott van egy üres hely még a padlón, rajzolja csak fel, és fogjon hozzá, számolja meg! Én addig levizsgáztatom a következő urat!”

Az éjszakába nyúló vizsgáknak is híre ment – még a rendőrség is hallott róluk. Képzelhetjük, mekkorát csodálkozhatott az éjjeli járőr, amikor a Műegyetem körül vigyázott a csendre. A kapu zárva volt, a kapus valahol az igazak álmát élvezte, amikor a magas kerítésen átugrott egy fiatalember szépen kiöltözve, mintha egyetemista volna. A csend őre nyomban rákiáltott, hogy milyen dolog ez. A fiú nyugodt hangon kijelentette, hogy Patyi bácsinál vizsgázott. Hm! – rándult meg a rendőri bajusz és szemöldök. De azért elengedte a legényt. Alig telt el egy kis idő, a gyanús helyen ismét áthuppant valaki. Az is ugyanúgy kiöltözve, ugyanazzal a válasszal mentette magát. Már egy fél regiment átszökött a kerítésen, amikor egy idősödő öregúr sötét alakja tornyosult a korlát tetején, aztán ő is leugrott. A csendőr türelmét vesztve odaszólt:

„– Remélem, nem azt akarja mondani, hogy maga is a Patyi bácsinál vizsgázott!

– Nem kéhrem, én vagyok a Patyi bácsi.”

Patyi bácsi rengeteg példát hozott a valós életből. Az is megesett, hogy előadásainak hangulata is visszatükröződött valamelyikből. „Pattantyús Á. G.: Minél vastagabbra vesszük például annak a lámpának a felfüggesztését, annál nyugodtabban alszunk alatta. Egy éber Stréber (körülnéz): Úgy látszik, nagyon is vastagra vették” – mármint az előadóteremben, cuppant a Vicinális Dugóhúzó. Nosza, Patyi bácsi, találjon ki valami újabb diákheccelő fogást, mert ha nem, akkor ezek a hallgatók mélyen fognak hallgatni...

A mérnöki tudomány hasznos, de néha unalmas. Ennek fűszerezésére ott a muzsika. Nem csoda, hogy Patyi bácsi is szívesen zongorázott. Kellett valami szín a képletek sűrű erdejében.

Patyi bácsi általános műveltségből bizonyította a maga huszonöt százalékát. Bár világhírű szakkönyveit öt világrészen ismerték, ő mégis beállt az igába, amikor a Műegyetem zenekarának szekerét kellett előmozdítani. Meg is választották tanár elnöknek.

A zenekari életben nemcsak elnökölt, hanem muzsikált is. Akár a mérnöki tudományban, itt is igyekezett a lehető legtöbbet kicsikarni a zenélő diákokból. Kenessey Jenő karmesterrel olyan művészi szintre emelték a diákegyüttest, hogy az ország legjobb zenekaraival vetekedett.

Abban a korban még nem létezett fénymásolás, a kottákat pedig sokszorosítani kellett. Patyi bácsi – hogy odaadásból példát mutasson – tanár elnök létére időt szakított a kottamásolásra. Lehet, hogy azalatt saját könyvét írhatta volna, de meggyőződése volt az ötven százalék erkölcsi tartás. Így hát áldozott a közösségért: a diákokért, a zenélőkért és ezáltal az ország javáért.

Zenei tudása nem csak a kottamásolásban mutatkozott meg. Kitűnő zongorista volt. Társaságban vagy saját szórakozására szívesen zongorázott. És hogy ne legyen öncélú ez a tudománya, gyakran bejárt a zenekar próbáira, és ha kellett, a versenyművek szólóit játszotta el, vagy éppen helyettesített egy hiányzó hangszerest, akinek részét zongorán szólaltatta meg.

Hozzáállásából érezhető, hogy tudta: a zene a siker kulcsa. A muzsikáért talán többet áldozott, mint a mérnöki tudományért. Anyagilag is segített hangszereket vásárolni a zenekarnak, és az együttes zenei könyvtárát is igyekezett saját hozzájárulással gazdagítani. Sváb János szerint „…A Műegyetemi Zenekar hangversenyei az akkori egyetemnek ünnepi eseményei voltak. Azokon a professzori kar legtöbb tagja jelen volt, hogy tanítványaival együtt hallgassa a művészi színvonalon előadott darabokat…”

Patyi bácsi fél évszázadon át terjesztette és művelte a magyar mérnöki kultúrát, és igyekezett művelt szakembereket elengedni az egyetemről. Élete bizonyíték arra, hogy zenélés nélkül érzelmileg – és talán értelmileg is – elfakul az ember.

Humorkedvelő lévén, fővédnöke volt a Vicinális Dugóhúzónak (akik nem tudták, azok most megtudják, hogy a vicinális helyi kisvasutat jelent, és a kis mozdonyt becézték dugóhúzónak – így még passzolt is a cím a szakhoz).

Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. 1952-ben Kossuth-díjat kapott.

1956. szeptember 11-én Pattantyús Ábrahám Géza professzor és zenész átigazolt az örökkévalóság zenekarába. Talán szerencsés volt, hogy nem érhette meg az elkövetkező nagy felfordulást – melyben az 50% emberségért még le is tartóztathatták volna.