2024. december 27., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A napsugaras szeptember 17-i vasárnapon különös esemény helyszíne volt a Malozsa-völgyi félreeső falu, Istvánháza református temploma. 

Kézfogások


A napsugaras szeptember 17-i vasárnapon különös esemény helyszíne volt a Malozsa-völgyi félreeső falu, Istvánháza református temploma. A gyülekezet emléket állított az 1700-as évektől az egyházközségben szolgált lelkipásztorainak, s az ünnepre meghívta az utóbbi időben a településen igét hirdető papjait és az egykori lelkészek hozzátartozóit is. Az istentisztelet és az eseményt követő találkozások, kézfogások régi kedves emlékeket csaltak elő elmúlt évtizedek szelencéjéből, és olyan ünnep résztvevői voltunk, amelyet nehéz elfelejteni.
Az ötlet Nagy István, Kolozsváron élő zeneművésztől származott, aki azzal a kéréssel kereste fel Tamás-Nagy Emese jelenlegi lelkipásztor asszonyt, hogy 1950–58 között Istvánházán szolgált édesapjának, Nagy Ödön szórványlelkésznek és néprajzkutatónak szeretne emléket állítani a család. Ebből a kérésből bomlott ki az ötlet, hogy kutassák fel és emléktáblán tüntessék fel a falu valamennyi lelkészének a nevét, ami az írott dokumentumokban fellelhető. Végül is 1722-ig sikerült visszamenni az időben, amikor a gyülekezetet a Nagyenyeden végzett Árapataki László pásztorolta. Őt a századok során 27-en követték, és a 29. a marosvásárhelyi Tamás-Nagy Emese, akit elődje távozása után nagyon vártak a hívek, hogy a templom szomszédságában lévő parókián „égjen már újra a villany”.
– Ilyen ünnepben még nem volt részem, hogy egy falu összegyűjtse volt lelkipásztorait és azok családtagjait. Különös érzés, hogy valaki gondolt erre – mondta őszinte elismeréssel a hangjában nagytiszteletű Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese, aki a Lukács evangéliumából vett igével utalt arra, hogy vannak nélkülözhetetlen emberek, akik Krisztus követőiként megmutatják a hozzá vezető utat. 
Ha végignézzük a lelkipásztorok sorát, négyen vannak, akik húsz vagy annál több évet töltöttek Istvánházán. A sorban Balogh Sándor tiszteletes az első, aki 1790–1844 között 54 évig hirdette az igét. Aszalos György két részletben 27 éven át volt a falu református lelkésze. Amint a prédikációból kiderült, 1881-ben az ő idejében épült fel a mai helyén a templom. Volt is né-zeteltérése a presbitériummal, ő ugyanis lapályra képzelte el az épületet, a presbiterek viszont ragaszkodtak, hogy a domb élén álljon, és messziről lehessen látni. Sajnos a jövendő a lelkészt igazolta, és a talajmozgás miatt a templomot többször kellett javítani, ahogy megrepedt falaival napjainkban is javításra szorul. Balogh Jenő tiszteletes, aki 1919–1942 között, 23 évig hirdette az igét, szószékkoronát faragott gyülekezetének. Nagy Ödön 1950–58 között volt a gyülekezet lelkésze. Önéletírásában így emlékezik: „Az istvánháziak… emberséges, vezetőiket becsülő nép voltak, sőt még az erősödő harc sem tudta őket sem a papi családdal, sem a két-három nagygazdával szembefordítani, pedig az aktivisták mindent megtettek, hogy a párt abszolút uralmát és a későbbi kollektivizálást előkészítsék” (Palástban. Lelkészek szórványban, Mentor Kiadó 2001). 
Igehirdetői közül, akik az utóbbi évtizedekben viseltek gondot a gyülekezetre, öten vettek részt az ünnepségen: Ferencz László (1975–78), Vajda Domokos (1980–89), Orbán Dániel (1991–92), Szép Ildikó (1995–2001, 2003–08) valamint Sipos-Vízaknai Balázs (2009–13). 
Hű sáfárai voltak-e, becsületesen gazdálkodtak-e a rájuk bízott dolgokkal, hűen végezték-e szolgálatukat Istvánháza lelkészei? – tette fel a kérdést Vajda Domokos nyugalmazott marosfelfalui lelkipásztor, aki Pál apostol korinthusbeliekhez írt leveléből vett igével indította szószéki szolgálatát: „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék”. Majd a német nyelvből átvett, s a magyarban régiesen hangzó sáfár szó jelentését magyarázta. A gazdatisztet, udvarbírót, a más vagyonával gazdálkodó személyt jelentő sáfár lehet gondviselő vagy gondatlan – mondta a lelkész, aki arra a következtetésre jutott, hogy jó sáfárai voltak az istvánházi gyülekezetnek. Olyan lelkészek, akik hűséggel, megbízhatóan végezték a vállalt feladatot, igét hirdetve lelki sáfárai voltak önmaguknak, családtagjaiknak, gyülekezetüknek.
A reformáció 500. évfordulója alkalmat teremt visszaidézni a régi időket, többet gondolni, beszélni a reformátusságról – vette át a szót Vajda Domokostól a helybeli lelkész. Tamás-Nagy Emese köszöntötte a vendégeket, az esperest, lelkipásztor elődeit, akiknek emléklapot adott át, Cintos község elöljáróit, Halmágyi Zoltán polgármestert és helyettesét, Iszlai Józsefet, később pedig a lelkészfeleségeket, akik virágcsokrot kaptak. Üdvözlő szavait a gyülekezetet támogató leideni holland vendégeknek Fülöp Zoltán gondnok tolmácsolta.
Tamás-Nagy Emese köszöntötte Nagy Istvánt és családját, fiát, Nagy Pétert, a kolozsvári Gloria nyomda vezetőjét, a Farkas utcai református templom gondnokát, aki értékes segítséget nyújtott a lelkipásztorok névsorának a felkutatásban és összeállításában, az emléktábla elkészítésében. Nagy Péter, aki Istvánháza látképét kapta ajándékba, megemlékezett nagyapjáról, Nagy Ödön szórványlelkészről, aki 40 évig szolgálta nehéz körülmények között egyházát és a Mezőség népét.
Az orgona alatt elhelyezett emléktábla leleplezését követően a gyülekezet asszonykórusa adta elő a Molnár Attila lelkipásztor által betanított és azóta is népszerű Falum felett fújdogál a szél című éneket.
Reményik Sándor A kövek zsoltára című versét mondta el Nagy Ödön néhai lelkész lánya, Ballai Nagy Ágnes, aki gyermekkora nyolc évét töltötte Istvánházán. Örömökkel és fájdalommal teli éveket a dombon levő templom és az aljban levő iskola között, ahol édesanyja tanítónő volt. Ott tanult meg többek között varrni, fonni, kendert feldolgozni, főzni, színjátszani, énekelni, népi táncot járni – emlékezett. Az istvánházi évek emlékére pedig adományt, könyvet vitt szülőfalujába – mondott köszönetet a lelkész. Ballai Nagy Ágnes pedig néha Csiha Kálmán püspököt idézte, aki vidéki útjain gyakran elmondta: ha minden elszármazott az egyházfenntartási járulék felének megfelelő összeget adományozna szülőfalujának is, tovább lehetne éltetni a megfogyatkozott kicsi gyülekezeteket. 
Fodor Erika Reményik Sándor Az én lelkipásztorom című versét mondta el. A volt lelkészek közül emlékeit idézte a korelnök Ferencz László, aki bevallása szerint a faluban vált a maga gazdájává, és a már említett éneket vitte magával, mert úgy gondolta, hogy ha komolyan vennék annak szövegét, nem lenne több ellenségeskedés és gyűlölet. 
Az ünnepi istentisztelet végén feledhetetlen kép marad, ahogy a templom kijáratánál felsorakozott hét lelkésztől kézfogással búcsúznak a gyülekezet tagjai, akik pompás szeretetvendégséggel hálálták meg a különleges ünnepet, amelyen falustársai nevében Fülöp József köszöntötte a jelenlevőket. 
Tamás-Nagy Emese lelkész pedig elmondta, hogy a 195 lelkes református közösség a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma, az egyházkerület és az egyházmegye gyülekezeteinek a támogatásával erősítette meg a templom meggyengült alapját, meghosszabbítják a támoszlopokat, koszorút öntetnek, majd megújítják a megrepedt falakat, és még csak álom, hogy az immár biztos alapokon álló templom belseje új fedélzet alatt tiszta fehérbe öltözzön. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató