Emberek nélkül más

Főtéri történet

Ezeken a szükségállapotos nappalokon és csendes éjszakákon egyre többet gondolok a főtérre, s egyre inkább érzem színének, csendjének, zsongásának és zsibongásának hiányát. Verőfényes napokon vagy csendes, borús éjszakán kinyitom szobám ablakát, hadd hozza felém a szél a napfény vagy az eső ízét, illatát, mert hiányzik, s aminek hiányát ilyen erőteljesen érezzük, az így vagy úgy már hozzánk tartozik. Most élem át, amikor tiltva vagyunk egymástól, mennyire összetartozunk mi, marosvásárhelyiek és a főtér. 

Amíg vasárnaponként, templomból hazajövet, végigsétálhattam rajta, kedvesen és boldogan kikerülve galambetető kisgyermekeket, eszembe sem jutott, hogy egy virágos park mennyire hiányozhat az életünkből. Amíg hétköznapokon kislány unokámat ott altattam el, babakocsiját büszkén tologatva, meg sem villant gondolataimban, hogy akár el is vehetik tőlem a főtéri virágszirmok hullásának látványát. Mire újból találkozunk, a magnóliák már virágtalanul köszönnek ránk. Középső kislány unokám közel másfél évesen most még le tudna hajolni a kinyílt tulipánokhoz, s én, a fontos nagyapa, ott a főtér közepén taníthatnám meg életre szólóan: a virágot szeretni kell, nem szabad csak úgy letépni. Mire szabadon együtt sétálhatunk a Rózsák terén, a tulipánok már visszabújnak a földbe, hogy átvirrasszák az időt az újabb tavaszig. 

Megvallom, tíz napig bírtam, hogy ne lássam, és akkor a megengedett déli időben óvatosan meglestem, milyen most, ebben a kijárástilalmas időben. Szomorú volt és szótlan, mert nem volt kinek megmutassa tarka pompáját, és az apró szemű szilvafa fehér virágai is hiába szálltak lenge táncmozgásban a zöld fűre szemtanúk nélkül. Szomorúak és árvák voltak a magnóliák is, mert csak akkor szép a fehér vagy rózsaszín sziromeső, ha csillogó szemek fényében tükröződik vissza. A fű is fakóbb, mint máskor, mert nem látja a szerelmesek kézfogásában a reményt, iskolások kacagásában a csínytevések sikerét, idősek alkonyi sétájában a múló idő gyönyörűséges terhét. A parkszéli rózsák is lustábban indulnak növekedésnek, mert üres, nagyon üres most a Rózsák tere, mintha egyik felét, a virágot szerető embereket ellopták volna tőle. De én hiszem, hogy kitartanak, nélkülünk is: virágoznak, illatoznak és lombot hajtanak, ameddig újra egymásra találunk. Akkor majd ez a történelem során annyi szépet és annyi gonosz indulatot is látott tér újra megtelik kisgyermekes anyukákkal, gyermekkacagással, szerelmesek ölelkezésével, a padjain megpihenő idős emberekkel, sietős gyalogosokkal, harsány fiatalokkal, akik a magukénak érzik ezt a várost annak olykor szomorú, máskor vidám központjával.