Rögzítsük: ha bárkiről, bármiről valaki úgy ítélkezik, minősít, hogy nincs az összes, tárgyszerű bizonyíték birtokában, azt előítéletnek szoktuk nevezni.
Rögzítsük: ha bárkiről, bármiről valaki úgy ítélkezik, minősít, hogy nincs az összes, tárgyszerű bizonyíték birtokában, azt előítéletnek szoktuk nevezni. Márpedig a mostani napok egyik ilyen esete, a gyanú alapján fogva tartott, kihallgatásnak alávetett kézdivásárhelyi Beke István esete ismét eszünkbe juttatja, hogy alapos okunk van kétellyel fogadni a román bűnüldöző szervek intézkedéseit. Azt ugyanis már túlságosan is gyakran tapasztaltuk az elmúlt negyedszázadban, hogy a nagy felhajtás, a látványos, botrányra oly hamar előkapott kamerák képei és alapfokú ismeretekkel sem rendelkező médiamunkások ténykedése nyomán percek alatt elszaporodnak a hisztérikus reakciók. December harmadikán este a bukaresti Dinamo stadionban ismét felszólították a magyarokat, hogy távozzanak az országból. Példamutató, hogy a játékvezető nem volt hajlandó folytatni a mérkőzést addig, amíg a hangadókat el nem távolították a lelátókról. Minden tiszteletemet meg is érdemli, másrészt az egykori vajdahunyadi Mircea Rednic edző szavait, ha hinni lehet a médiának (teljes mértékben egyetértek a szurkolókkal?!) nehezen tudom értelmezni.
A fentieket csak azért említem, mert kénytelen vagyok elismerni: magam is előítélet rabja vagyok. Komoly fenntartással kezelem a romániai igazságszolgáltatást, különösen azt a lehetetlen állapotot, amely szerint van néhány, egymással állandó „versenyben” levő bűnüldöző szervezet, amelyeknek immár sem számát, sem elnevezéseiket nem ismerem. Mialatt pedig ezek a szervezetek szorgalmasan rombolják magának a valódi igazságszolgáltatásnak a hitelét, az érinthetetlennek tetsző bírói, ítélkezői karban, a Legfelsőbb Törvényszéken és egyéb szinteken sorra-rendre kerülnek vád alá olyan személyek, akik (a gyanú szerint) a legelemibb törvényeket is semmibe vehetik-vehették.
Nem hiszem, hogy meglepő volna, ha az igazságszolgáltatás hiteléről készült majdani felmérésen a román lakosság döntő többsége lesújtóan vélekedne. Számunkra, romániai magyarokra különösen azok az elvarratlan ügyek hatottak és hatnak erőteljesen, amelyekben magyar nemzetiségű polgártársaink vagy magyar alapítású egyházaink, alapítványaink sérelmére születtek ítéletek. Szó sincs arról, hogy csak ezek, de természetesen nem feledhetjük, hogy máig sem vizsgálták felül az egykori marosvásárhelyi magyarellenes pogromkísérletet, felelősei közül úgyszólván senkit, áldozatai közül pedig gyakorlatilag csak magyar és roma nemzetiségű honfitársainkat ítélték el. Itt jegyzem meg, hogy sajnos, mégiscsak felejtünk: Cseresznyés Pál meghurcolása, szenvedése, szabadulása utáni életének anyagi gondjai a mai napig emlékeztetnek arra, hogy miközben az egykori összecsapás román nemzetiségű tagjait valóságos nemzeti hősöknek járó elismerésben részesítették, Cseresznyés Pál napi megélhetési gondokkal tengeti életét. Természetesen tudom: százezrével lehetnek hasonló helyzetben a megélhetést illetően, szenvedhetnek súlyos betegségtől vagy egyéb gondok miatt, de illene arra gondolni, hogy azon a március 20-án talán helyettünk voltak ott a téren Cseresznyés Pál és társai. Tudom azt is, hogy az RMDSZ minden évben anyagi segítséget is nyújt az egykori áldozatok családjainak, de nagyobb odafigyeléssel, gondoskodással kellene kezelni minden egyes ilyen ügyet.
Jut-e még eszünkbe Nagy Zsolt? Máig nem értjük, miért kell börtönben töltenie éveket, holott ügyvédei szerint példátlan módon, konkrét bizonyítékok nélkül ítélkeztek fölötte. Emlékszünk-e még arra, hogy Markó Attila kényszerűségből hagyta el Romániát, szülőföldjét, annak ellenére, hogy végzett jogászként, parlamenti képviselőként, ügyvédeivel együtt sem tudta elérni: legalább alapfokú emberi jogaiban ne sértsék!? Nagyon kilóg az a bizonyos lóláb, hogy a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása ügyében végzett TISZTESSÉGES és TÖRVÉNYES munkálkodása miatt sújtották ítélettel.
Ismétlem: magam is előítélet rabja vagyok, de a fentiek és számtalan egyéb, nem csak romániai magyarokat érintő ügyben hozott ítélet miatt egyáltalán nem vagyok bizakodó a most terítékre került ügyet illetően sem. Nem voltam, nem vagyok semmilyen erőszak híve, nem támogatok olyan megnyilvánulásokat, amelyek tovább gyengítik az egymásra utalt magyar és román emberek közötti bizalmat, de azért reménykedem, hogy Beke István ügyében nem az lesz a legfontosabb, hogy melyik titkosszolgálat, melyik bíró volt „hazafibb” a másiknál.
