Elfogultan a színházról
Természetesen egyre kevesebben vannak életben azokból a korosztályokból, akiknek még emlékei vannak-lehetnek a legendás Székely Színház megalakulásáról. Születésemkor alig két évvel „előztem meg” az alapítást, de azon szerencsések közé számíthatom magam, akiknek életét meghatározó módon befolyásolta a múlt század ötvenes éveiben a színházhoz fűződő szoros kötődésem. Miután a hetvenedik évforduló alkalmával, 2016-ban már hosszasan beszámolhattam erről a kapcsolatról a Népújság hasábjain, ezúttal csupán egy rövid megszólalással szeretnék jelentkezni.
Az alapítókról, a kiváló művészekről, a körülményekről a színháztörténészek minden bizonnyal szakszerűbben fognak megemlékezni, én azt szeretném kiemelni: az a közösség, amely akkoriban (és még évtizedekig) biztosította a színház sikerét, olyan szeretettel ragaszkodott munkahelyéhez, hogy azt a mai, „kényelmes” korban nehéz elhinni. Ez a hozzáállás mindaddig kitartott, amíg a „rohanó időben”, a múlt század hatvanas éveiben, egyre kevesebben viszonyultak ugyanolyan ragaszkodással a színházhoz, tisztelet a kétségtelenül létező kivételeknek.
Elfogultságom alapja, hogy néhai édesapám, a műszaki „tárak” (szabóktól asztalosokig, kellékesektől díszletezőkig, világosítókig, fodrászokig) felelőseként dolgozott évtizedekig, de közönségszervezőként is „szolgálta” a színházat. Azt szeretném hangsúlyozni, amit a kiváló rendező, Tompa Gábor jelentett ki, talán a negyvenedik évforduló alkalmával, az édesapja, Tompa Miklós és (főleg) báró Kemény János által alapított Székely Színház sikereinek alapjául: „annak a sikernek az volt az alapja, hogy a közösség valamennyi tagja rajongva szerette a színházat.”
Nem idéznék most neveket a műszakiak közül, hiszen bármennyire is szívesen tenném, nem hiszem, hogy a nevek felsorolása „mondana valamit” az olvasók többségének. Mindössze azt szeretném kihangsúlyozni: amikor azt olvasom, időkorlátok közti tevékenységgé tervezik alakítani a művészeti intézmények munkaidejét, akkor éppen azt „felejtik el” a döntéshozók, hogy a szellemi tevékenységet, a művészi alkotást nem lehet matematikai képletekkel „megtervezni”.
Érteni vélem a megszorító gazdasági intézkedések célját, de talán megkérdezhetnék Csíky Boldizsárt, a filharmónia egykori igazgatóját, hogy miként lehet „több munkára” ösztönözni például egy zenekar dobosát, amint azt annak idején, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben próbálták erőltetni a „pártos időkben”. Bízom benne, hogy nem oda akarunk „visszatérni” az időben.
Talán nem „véletlen” az sem, hogy a nagy „takarékossági” igyekezetben hónapok óta az a legnagyobb felháborodást kiváltó folyamat, amelynek célja a jogászok nyugdíjazásának „átszabása”.
Az új szabályozást maguk a jogvégzett emberek sem képesek immár értelmezni, holott az „ő bőrükre” megy a vásár: ha már szakemberek sem képesek átlátni, hogy nem lehet „egy kalap alá” venni művészeti, jogi, termelési tevékenységeket, akkor talán itt az ideje elővenni azt a bizonyos „józan észt”.
Hiszen a nagy William Shakespeare már megmondta: Színház az egész világ, és mi szereplők vagyunk benne mind!
Virág György
