Ismerősöm apja szegény szabó volt, ezt természetesen be kellett írni az életrajzba. Jól mutatott.
Ismerősöm apja szegény szabó volt, ezt természetesen be kellett írni az életrajzba. Jól mutatott. Ez volt ama kevés pozitívum az életrajzban. (Nem CV-ben, mint manapság; akkoriban az életet rajzolták, föstögették, szépíteni igyekeztek, eltüntetni a lyukakat művészileg, nem pedig kúrálták vitaminnal.)
Szóval a szegénység nem volt akadály, elvégzett hat polgárit és kereskedelmi középfokút, és nyitott egy fűszerüzletet a Wesselényi utca végén. Fogalma sem volt róla, hogy utóbb az utca lesz még Március 6., majd Predeál, ahol egyszer nyaralt a Belonában. Szakszervezeti beutalót kapott. Ez volt az egyik ritka kegy, amely érhette őt.
Innen vitték el 42-ben. Vagy behívták. Nem érdekes, hova, a fontos, hogy elhurcolták. Honvédsapkában, fegyvertelenül szolgált. Aknát szedett. Megszökött a szovjet fogságból csodával határos módon. Hazavergődött. Ez volt életének kivételes pillanata, ami addig tartott, amíg el nem hurcolták. Kőbányába került. Innen is hazaindult harmincnyolc kilósan. Szívós fajta volt. Amikor leszállt vízért az aranyosgyéresi állomáson, elkapták az oroszok másodszor is. Még fel sem ocsúdhatott, máris az Urálon túl találta magát. A barakkban szinte megfagyott, de színjátszó csoportot alakítottak, és emlékezetből előadták Az ember tragédiáját. Volt egy őrült zenetanár, annak az ötlete volt. Tragédia a tragédiában. Színházjáró lett.
’48-ban jött haza, úgy tűnt, végleg. Üzletét időközben elcsaklizta a CASBI, vagyis az ellenséges személyek vagyonát elkobozó szovjet–román baráti társaság. Vele egyáltalán nem voltak barátságosak. Sőt. Ámbátor azt tanácsolták neki, lépjen be a pártba. Nem kérdezte meg, melyikbe, ugyanis tisztában volt vele, hogy jelenleg (aktuálisan) csak egy van. Belépett. Nem nyújtotta az ujját a káderiskolában. Megtanulta, hogy a strébereket seggbe rúgják a végén. Csak arra nem számított, hogy a meglapulók sem kerülhetik el az éber figyelmet. Kirúgták a pártból. Indoklás: kapitalista volt, saját vállalkozásban tartott fenn egy üzletet. Egy alkalmazottja volt, Tóth Sári, aki ekkoriban már hivatásos szakszervezeti mozgalmár volt, és azt írta róla, hogy kegyetlenül kizsákmányolta. Csak tudná mivel, mikor, hogyan. Beletörődött. A városi könyvtárból elolvasta Jókai és Móricz összes (fellelhető) művét.
Aztán a viszonyok megülepedtek. Ő is maradhatott az ülepén. Megnősült, született két fia, Laci és Gyuri. Jó neveket választott, melyek itthon is jók és a nagyvilágban is: Lesli és Dzsordsz. Sejthető, nem tudott idegen nyelveket, csak románul és egy kicsit parancsoroszul. Ezek nem számítottak idegennek. Itt voltak kéznyújtásra. Mindenesetre ő továbbra sem nyújtotta a kezét senkiért. Osztályidegen volt.
Fiai felnőttek, bejutottak az egyetemre, orvos és mérnök lett belőlük. Egyik 1976-ban, a másik már 1974-ben kivándorolt. Ausztráliába és Amerikába. Jó helyek, ámbátor messze vannak. Hívták, repülőjegyet küldtek neki, de végül is csak a felesége utazott. Neki fájt a lába, és reggelenként olyan furcsán érezte magát. Gyakran zsibbadt a bal karja. Nehezen kapott levegőt.
Az orvos megállapította, hogy ez bizony, Imre bátyám, magas vérnyomás és cukorbetegség. Legalább ez legyen magas, ha már a nyugdíjam nem az, próbált viccelődni. Az orvos így is a térdét csapkodta, és felírt egy kosárnyi gyógyszert. Naponta pontosan beszedte. Volt rendes napi programja. Sokat sétált, bár fájt a lába. Szóba elegyedett más nyugdíjasokkal, de hamar elunta mindenki panaszát. Nem ment többet.
A parkban sakkozott, szépen sütött a nap, amikor egy pöttyös focilabda eltalálta. Zúgott a feje. Hazament, ledőlt, és egy pohár vizet kért. Mire a felesége visszajött a konyhából – csengett ui. a telefon, a kisebbik fiú volt, bejelentette, hogy előléptették, kórházi főorvos lett –, már nem élt. Senki sem tudta, melyek voltak az utolsó szavai. Ha egyáltalán voltak. Semmilyen bölcsességet nem hagyott az utókorra.
Temetésén senki sem beszélt. Az önkiszolgáló üzlet, ahol utoljára dolgozott, nem képviseltette magát. Már senki sem emlékezett rá. Fiai nem értek haza a temetésére. Vagy nem is volt szándékukban (állítják a szomszédok). Kevesen voltak, esett az eső, gyorsan végeztek.
Sírköve még nincs. Emléke kopik.
