2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Éjszoba

Délelőtt volt, mégis mintha besötétedett volna. A tágas szobában hosszú asztalnál sorakoztak egymás mellett a fekete arcok, holdfényű tekintetek, az erejét vesztett éjszaka visszatükröződései.

Délelőtt volt, mégis mintha besötétedett volna. A tágas szobában hosszú asztalnál sorakoztak egymás mellett a fekete arcok, holdfényű tekintetek, az erejét vesztett éjszaka visszatükröződései. Egy magas, sovány tinédzser titokban a zsebét tapogatta, ösztönösen nyúltak ujjai a tiltott punga után. Egy ötéves forma, rövidre nyírt hajú fiúcska a nyakamba csimpaszkodott, idegenségembe vetett megrázó bizalommal próbált magához szorítani. Végül a lánynál állapodtam meg, aki leginkább egy elmaszatolt szénrajzra hasonlított. Vendéglátóm, a porban élőkhöz lehajoló keresztény alapítvány egyik lelkésze kedves, halk szóval lépett oda hozzá, és pillanatokon belül megteremtette a párbeszéd lehetőségét. A lány mosolyogva ismételte meg a lelkésztől hallott nevet, közben egy pillanatra sem emelte fel tekintetét a rajzról, amelyet nagy buzgalommal színezett.

– Hány éves vagy? – próbálkoztam.

– Tizenkilenc.

– És mióta jársz ide?

– Régóta. Nagyon régóta.

– Szereted itt?

– Szeretem. Mindig kapunk szendvicset, kávét, teát, imádkozunk. Meg is fürödhetünk.

– Beszélj egy kicsit magadról. Vannak szüleid, testvéreid?

– Édesanyám le van „paralizálva”, ágyban van. Apám meghalt 60 éves korában. Négy testvérem van, két nagyobb és egy tizenkét éves. Volt még egy ötödik is, de az „szidás” volt, egy injekcióstűvel fertőzték meg kicsi korában, meghalt. Az öcsém anyámmal lakik a Hidegvölgyben.

– Te nem laksz velük?

– Már nem. Öt éve van egy barátom, vele lakom a buszállomás közelében. Ő szobafestő.

– Te dolgozol? (A lelkésztől tudom, hogy „produkálja magát”, 10-20 lejért is hajlandó elmenni bárkivel.)

– Igen, a vonatállomáson. Többen megyünk esténként, és várjuk, hogy jöjjön valaki – szégyenlősen mosolyog, közben elszántan színezi az utolsó rajzfoltokat.

– És mennyit keresel egy éjszaka?

– 35 lejt, annál kevesebbet soha. Ha két kliens is kerül, akkor ötvenet. De amikor „beteg” vagyok, nem dolgozom. Olyankor „spurcata” (tisztátalan) vagyok, nem mehetek.

– Mióta csinálod?

– Öt éve.

– Soha nem bántottak?

– Dehogynem. Egyszer jöttek öten, elvittek az erdőbe, és összevissza rúgtak. Akkor terhes voltam, elvesztettem. Még egyszer volt egy terhességem, akkor nagyon megkívántam valamit, és nem kaptam meg, akkor is elment a baba.

Közben elkészül a színezéssel, elégedetten nézegeti a művet, aztán a lap aljára nagy nyomtatott betűkel írja fel a nevét és melléje a „baba” szót. Egyértelmű, hogy önmagát becézi így, nem pedig a meg nem született gyermeket idézi meg a fehér papíron. A lap bal sarkára egy férfinevet is odapingál, a barátjáét.

– Mennyit jártál iskolába?

– Öt évet. Tizenkét éves koromig.

– Van valamilyen kívánságod, valami, amit nagyon szeretnél?

– Nincs – rázza a fejét, és újra a rajzra mered.

Indulnék már, amikor egy füstös arcú öregasszony magához hív. A két unokájának kellene valami ruhanemű – suttogja –, ha lehet, a Rozmaring utcai szociális központba vigyem, mert ott laknak. Az anyjuk elhagyta a gyerekeket, ő neveli őket – magyarázza, és mutatja is mind a kettőt. Egyikük az a kisfiú, aki érkezésemkor rám fonódott.

A lelkész a kapuig kísér. A lányról kérdezgetem, akivel beszélgettem.

– Olyan is volt, hogy amikor nem tudott „dolgozni”, három napig nem evett. Mondtam neki, gyere, itt kapsz kenyeret. – Aztán a „pungázásra” is kitér, a lány egyik veszítését ugyanis az idézte elő. Az alapítványhoz a szabályzat szerint nem szabad bevinni tudatmódosító szert, de az utcagyermekeket felkarolók tudják, hogy pártfogoltjaik úgyis mindegyre becsempészik a tiltott „vagyont”, és ez ellen nincs mit tenni.

– Két lejért veszik a prenadezt, és amikor nincsenek itt, egész nap szívják. Nem lehet leszoktatni őket. Amikor elvisszük őket táborozni a hegyekbe, pár nap múlva már kérik, hogy jöjjünk haza, annyira hiányzik nekik.

Miután a kapu becsukódik, azon gondolkozom, honnan van ennyi elfogadás azokban az emberekben, akik az utca gyermekeivel egy asztalhoz tudnak ülni, kérésükre esznek a tányérukból és a poharukból is isznak. Aztán a szénrajzarcú lányra gondolok, és azt kívánom, ne legyen neki túl sötét az elkövetkező éjszaka.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató