Hiszem, hogy nincsenek véletlen találkozások. Közel négy és fél évtized személyes, bűvös életkockáival tudom ezt igazolni, de azokkal a különleges történetekkel is, amelyeket tiszta lelkű, szelíd szavú emberektől mindegyre ajándékba kapok. A legutóbbit a vérbeli mesélők talentumával megáldott Marika néni osztotta meg velem egy Kovásznán született nem mindennapi szerelemről, amit az idő is csak erősíteni tudott. Az ismerkedés a brassói szülészet inkubátorában kezdődött, amin – helyhiány miatt – két túl korán érkezett apró jövevény osztozott.
– Mónika családja földvári volt, ő Brassóban, a kovásznai származású József pedig – akit mindenki Öcsiként ismert – Sepsiszentgyörgyön jött a világra, mindketten idő előtt, 1 kiló 20, illetve 40 dekával. A kicsi súlyuk miatt kerültek a brassói kórház ugyanazon inkubátorába. Egyik alkalommal, amikor az orvos bement hozzájuk, ámulva vette tudomásul, hogy Öcsi átölelte Mónikát. Be is hívta gyorsan az asszisztenseket, hogy lássák, hogy vigyáz az a csöpp fiúcska arra a parányi kislányra. A két gyermek édesanyja összebarátkozott a szülészeten, és azután is tartották a kapcsolatot, miután hazavitték a kicsiket. Odáig fejlődött ez a barátság, hogy Mónikát Öcsi szülei keresztelték meg. Öt év után, a kisfiú szüleinek válásával szakadt meg a kapcsolat. Azután Öcsit és négy testvérét egyedül nevelte rendkívül nehéz körülmények között az édesapjuk, aki Kovásznának volt a kéményseprője. Áldott jó ember volt, mindenki nagyon szerette, a gyermekeit is csak szépre, jóra tanította. 16 éves volt Öcsi és Mónika, amikor a fiú édesapja elhatározta, hogy felkeresi a keresztlányát. Fel is kerekedett József nevű fiával, azaz Öcsivel, hogy meglátogassa Sepsiszentgyörgyön Mónikát és azóta szintén egyedülállóvá vált édesanyját.
Akármennyire közhelyesen is hangzik, ez a történet a továbbiakban újra meg újra lekörözi a romantikus filmek fordulatait.
– A két család elkerülte egymást, de amíg Öcsi apja a vonatról leszállva elment megkeresni Mónikáékat, a fiatalok újra egymás mellé sodródtak, anélkül hogy tudták volna, ki kicsoda – folytatta a történetet Marika néni. Mivel találkozásuk pontos részleteit nem ismerte, felhívta a női főhőst, aki kedves, kacagó hangon idézte fel a sok mindent eldöntő pillanatot.
– A mozi előtt, a kerítésen ültem, amikor odajött hozzám egy ismeretlen fiú, és kért egy tüzet. Dugva már cigiztem akkoriban, így tudtam adni neki – érkezik a kiegészítés a vonal (és az országhatár) túloldaláról. Amikor a kérdező megköszöni a segítséget, tétovázás nélkül jön a válasz:
– Magának mindent, Marika néni, hiszen tudja.
Ezután ismét Marika néni mesél.
– Öcsi a férjem egyik tanítványa volt az iskolában – az ő bátorítására sikerült neki az öt testvér közül leérettségizni –, engem pedig a kovásznai moziból ismert, ahol dolgoztam, és ahova rendszerint ingyen beengedtem egy-egy vetítésre. Hálából gyakran hozott nekem és a mozigépésznek borvizet, 18 éves kora után pedig egy ideig ő is mozigépész lett, iskoláztattuk is ezen a téren, bár az eredeti végzettsége szerint kőműves volt. A sepsiszentgyörgyi látogatásból igazi egymásra találás lett, először a két egyedülálló szülő, aztán a fiatalok is egymásba szerettek, bár Öcsinek saját bevallása szerint már az első pillanatban erősen megtetszett a lány. Mónikáék Kovásznára költöztek, és a felnőttekből egy pár lett, két év múlva pedig a két tinédzser mostohatestvérből is. Alig pár hónapja éltek egy fedél alatt, amikor egyszer Öcsi megmutatta nekem Mónika fényképét, és kijelentette, hogy „Marika néni, én mindent el fogok követni, hogy ez a lány a feleségem legyen”.
– Gondolom, így is történt – szóltam közbe.
– 18 éves korukban már örök szövetségre léptek egymással, bár ezt nem tették hivatalossá. Jóban, rosszban, a legnagyobb anyagi nehézségek között is kitartottak egymás mellett. 21 éves korukban megszületett a lányuk, Szende Izabella. Kovásznán éltek továbbra is. Mónika egészségi okokból – a lábát érintő születési rendellenesség miatt, ami megnehezítette a járását – akkoriban nem dolgozott, Öcsi kőművesként kereste meg a család számára a napi betevőt. Hatodikos volt a kislányuk, amikor már sehogy sem jöttek ki anyagilag, ezért Mónika eldöntötte, hogy Magyarországon vállal munkát. Ki is ment Szigetszentmiklósra, ahol pincérként alkalmazták egy bárba, rövid idő múlva pedig a párjának is talált állást. Öcsi a szakmájában helyezkedett el, Mónika pedig a későbbiekben sok mindent kipróbált, volt minőségellenőr, dolgozott egy nagy szálloda konyhájában, de még öntödében is. Amíg mindkét szülő beleszokott az új életformába, a kislányuk a nagymamájával maradt itthon, egy év múlva azonban őt is kivitték magukhoz. Szendécske azóta leérettségizett, és jelenleg az állategészségügyben dolgozik Magyarországon. Az együttlétük első 31 esztendeje után, ezelőtt 5 évvel Mónika és Öcsi elhatározta, hogy oltár elé állnak. Amikor az eskető pap a templomi szertartás előtt felkészítőre hívta őket, azt mondták neki, hogy „mi már fel vagyunk készülve, mert mindazt, amit most megígérünk egymásnak, már be is tartottuk”.
A történet itt nem ér véget. Marika nénitől megtudom, hogy Öcsi nemrég belső vérzést kapott, egy hajszálon múlt az élete, akkora volt a vérveszteség. Párja a sérült lába ellenére kijelentette, hogy most rajta a sor, ezután kettejük közül egyedül ő dolgozik, a férfinak csak a felépülésre legyen gondja.
– Jobbacskán van már, de még nem jött meg a színe – mondta a telefonban pártfogójuknak, a szeretett Marika néninek Mónika. Hangjában egymásba fonódott a féltő szeretet és a remény. Úgy, ahogy sok évvel ezelőtt a steril üvegfalak mögött egy apró kisfiú és egy parányi kislány élete.
