Egy úri vendéglő belülről

Az egykori Maros vendéglőről írt „nyelvlecke” után néhány volt törzsvendégtől telefonos visszajelzés érkezett, s az emlékekben megőrzött történeteikben megelevenedett a ’70–’80-as évek városának gyakran visszasírt hangulata. Akkor és ott történt – többek között – a következő kedves vendéglői eset. Szokásos társasági asztalához ült le az ifjú ügyvéd, s azonnal ott is termett mellette Marci, a pincér, a rendelésre várva. Kincses Előd a szokásos ebéd előttit kérte:

– Marci, hozzon egy fél deci vodkát! – mire a pincér elindult a bárpult felé, de két lépés után megállt, és visszafordulva az ismert törzsvendég felé, megszólalt:

– Doktor úr, hozok egy egész decit, miért járjak kétszer?

Az emlékeinkben szépen és dúsan élő vendéglői történetek hatására kerestem fel otthonában, Udvarfalván Balló Márton nyugalmazott pincért. Találkozásra, beszélgetésre készülve, vittem egy példányt a Maros vendéglőről szóló rövid eszmefuttatásból, de még le sem ültem rendesen az udvarfalvi házban, amikor felesége már hozta is ki a másik szobából a Népújságból kivágott cikket. Szavak és vallomások nélkül is láthattam, Balló Márton élete végleg össze van kötve a Maros vendéglővel, amelynek múltját nyomtatásban megidézve is gondosan őrizni fogja.

Neki is megvallottam: ha az utcán találkozunk, annyi év után nem ismertem volna meg a jó harminc évvel ezelőtt a Maros vendéglőben szolgáló pincért.

Balló Márton hiába költözött haza szülőfalujába, 31 évnyi munkájával élő emléke feledhetetlen része maradt a hajdani városnak. Elmondta, hogy nyugdíjas éveinek kezdetén alig haladt előre a főtéren, mert minden tizedik ember megszólította, megállt beszélgetni vele. Kérdésemre szomorú, de csillogó szemmel mondta el, hogy a társaság nagyon hiányzott. 

– Kezdetben annyira hiányoztak a törzsvendégek, ügyvédek, színészek, ismert emberek, hogy azt gondoltam, ki sem bírom nélkülük.

Aztán Balló Márton mesélni kezd egy olyan világról, amely ott a főtéren, a Maros vendéglőben zajlott, s ami egy város bennünk is élő korszaka. Ahogy felidézi a régmúlt idő emlékeit, felismerem fiatalkori arcát, ahogy harmincévesen, egyenes derékkal, a kezében tartott tálcán hozza ki a rendelt ételt-italt. Bár az idő eljárt mindkettőnk, az egykori vendég és pincér fölött, most is azzal az egyenes tartású járásával kísér ki az udvaron, legfeljebb a lépései váltak egy kicsit lassúbbakká. 

Meghitt hármas beszélgetésünk közben tudom meg feleségétől, hogy az elit vendégek között ott voltak a vártemplomi egyháztagok is. Templomozás után hazafelé menet az úri társaság tagjai beültek a Maros vendéglőbe ebédelni, s ezzel elkezdődött Balló Márton pincér hosszú, a város életét meghatározó, késő éjszakába nyúló munkája.

– Legkésőbb mindig a színészek jöttek, sokszor előadás után, úgy éjjel 12 órakor. Ilyen világ volt akkor – meséli az egykori pincér Marosvásárhely vendéglői múltjának történeteit.

Hazafelé jövet jut eszembe egy, a Maros vendéglőben átélt nappali színészrendelés. Megszokott asztalánál ült a törzsvendéggárda, amikor a pincér kihozta a kért ebédet, s megérdeklődte: 

– Mit hozzak még, színész urak? 

Az asztalfőn Ferenczy István ült, aki félig odafordulva, jellegzetes színészorgánumával válaszolt:

– Sört, Marci! – s hangja úgy hullámzott végig a vendéglőn, mint amikor a menny üzenetét adta tovább Az ember tragédiájában a színpad fölött.

– Hány sört hozzak, művész úr? – érdeklődött tovább a pincér, mire Ferenczy István végignézett az asztalon, s így válaszolt:

– Ahogy elnézem, Marci, sok sört!