Egy kis nosztalgia
Meghívót kaptunk az Ariel színház új székhelyének avatóünnepségére. Sokan megjelentünk régi munkatársak, akik Vásárhelyen élünk és akik más városokból jöttek erre az ünnepségre.
Meghívót kaptunk az Ariel színház új székhelyének avatóünnepségére. Sokan megjelentünk régi munkatársak, akik Vásárhelyen élünk és akik más városokból jöttek erre az ünnepségre. Régi kollégák, akikkel örömmel üdvözöltük egymást, s akikkel együtt csodálkoztunk rá erre a gyönyörű épületre, erre a legmodernebb technikai eszközökkel felszerelt művészeti intézményre, ami nagy lehetőséget nyit a mostani és a jövendőbeli alkotók számára. A csodálat mellett szinte csak azt sajnáltuk, hogy nekünk annak idején nagyon szerény körülmények között nyílt lehetőségünk bábossá válni. Régi vágya teljesült a bábos kollektívának, a mai fiatalok nem érettségi után, hanem immár bábos egyetemi diplomával léphetnek be a bábszínházi társulatokba. Ebből a művészeti ágból akár doktorálhatnak is, így hát kívánjuk, hogy minél többen meg is tegyék.
Az első bábcsoport 1949-ben kezdte tevékenységét a hajdani Székely Színház szekciójaként, majd 1953-ban önállóvá vált. Mi hárman, akik erre emlékeztünk, még 1953-ban lettünk a bábszínház tagjai. A mostani gyönyörű épület előtt állva szinte magunk előtt láttuk azt a földszintes kis házat, amelynek pirosban levő táncterme adott helyet a bábszínház működésének. Ezt az épületecskét a hajdani Puski utcában (most Posta utca) a református egyháztól vették el. A mindenkori igazgatók ügyességének betudva két helyiségéből alakult ki az évek során az a bábszínház, amelyet most visszaadtak az egyháznak. Ott évtizedeket dolgoztunk, vagyis ifjúságunk nagy részét. Sok szép előadás született, az érdeklődő és hálás kis gyermekközönségünk csivitelésétől volt hangos az utca, akik mindig telt házat biztosítottak számunkra.
Ebben az esztendőben a régi székházat az egyháznak visszaadták, immáron emeletes ház áll ott, korszerű előadóteremmel, a román, magyar színészek két társalgójával, a műhelyek számára három tágas helyiséggel, raktárakkal, központi fűtéssel és a higiéniai követelményeknek megfelelő mellékhelyiségekkel.
Ez a cikk nem az elért eredmények felsorolására vállalkozik, hanem egy-két érdekesebb eseményt említenék meg.
A bábszínházat elkerülte az ’50-60-as évek „mumusa”, az osztályharc szelleme. Nálunk grófnő, kitelepített földbirtokos, volt apáca és jómagam, a Luka rokon is alkalmazást kapott. Itt a tehetség számított, nem pedig a politikai hovatartozás. Történt egyszer, hogy amikor egy ülésen a város vezetői figyelmeztették a társulatot, hogy ezentúl a színház fenntartásának az állami hozzájárulása csak 40%, míg a 60% megszerzése a mi feladatunk. Egy kolléganő rögtön hozzá is szólt a gyűlésen: „Jó, de akkor a beleszólás is csak 40%-os legyen”. (Nem hiszem, hogy volt a városban még egy olyan hely, ahol ilyen szöveg elhangozhatott volna.)
Főiskolai végzettséggel a tervezők rendelkeztek, de az előadások előállításába bedolgozó alkotókat igényesen választotta meg a vezetőség. A mesék dramatizálói ismert írók, a zenét hozzá neves zeneszerzők írták. A szöveget magnóról a színház színészei mondták. Egyik ilyen igen jeles előadásunk Arany János Toldija volt.
Állandó kapcsolat volt a Marosvásárhelyi Rádió gyermekadásával és zenei szerkesztőjével. Mind a román, mind a magyar társulat egy-egy mesedarabbal szerepelt ezeken. A közismert Postás Jankó neve mögött is bábszínész rejtőzött.
Míg az „átkosnak” nevezett időkben vajmi kevesen utazhattak külföldre, addig a bábszínház Indiába, Pakisztánba, Afganisztánba is eljutott, a Szarvasokká vált fiúk Görgény völgyében gyűjtött feldolgozását vitték, a megyét is népszerűsítve. Hosszú lenne felsorolni a külföldi turnék listáját, ahová a bábszínház még eljutott.
Gratulálunk mindenkinek, a színház vezetőinek, akik el tudták érni ezt a nagy eredményt és mindazoknak, akik ebben segítettek.
Jó volt együtt lenni a régi munkatársakkal, jó volt együtt örülni, rácsodálkozni mindenre, amit láthattunk, úgy éreztem – lehet, hogy az idősebb kori érzékenység miatt –, mintha szerető testvéreimmel találkoztam volna.
Sigmond Elíz
