Gondolom, sokan ismerik azt a kis dalocskát, vagy legalábbis az első sorait, hogy aszongya „teve van egypúpú, teve van kétpúpú, sőt több”. Ezt a dalrészletet, amely a maga együgyüségében a saját korában megejtően népszerű volt, úgy is tekinthetjük, mint a remény himnuszát. Ugyanis a dal szerzője, előadója és rajongói meg voltak győződve, hogy a tudomány győz, mindent elsöpör a kutatás útjában álló akadályokból, és létrehozza a többpúpú tevét. Innen már csak egy lépés a púptalan vagy a hegyláncgerincű tevékig. És mindezt abban a korban, amikor még Ágnes pelenkában sem gögicsélt a genetika tudománya, még senki nem hallott, álmodott a Dolly bárányról és a mesterségesen létrehozott élőlényekről. Hacsak nem a fantáziaírók, az akkori sci-fi mesterei és a lunátikus őrültek.
Ebből következően és eltávolodva konkrétumoktól adott tehát az őrült remény. Olyan vágyálom, elrugaszkodott terv, amelynek megvalósulásához józan felnőtt, felelős állampolgár, családjával törődő, polgári állást betöltő nyárspolgár, hivatástudattal rendelkező egyed semmi reményt nem fűz, sőt nem is gondol rá még álmában vagy részegségében sem. Az őrült remény a végsőkig elszántak, a minden köteléket elszakított, kisarkított, kitaszított forradalmárok, anarchisták, felforgatók utolsó szalmaszála. Sőt maga ez a metafora egyenlő a már említett őrültséggel. De van. Örült remény, hogy egyszer ez a bolygó megáll, és leszállhatunk róla. Hova mennénk, fiam, teszi fel a kérdést a nagymama, aki a kisboltig is alig tipeg el.
Ezzel szöges ellentétben áll – vagy mégsem – a halvány remény. Olyan, mint egy pislákoló mécses. Valami kis fényt ád, de nem lehet eligazodni, megtalálni a keresett szemüveget, elgurult gyógyszert, elkóborolt macskát, fél pár zoknit. A halvány remény akkor csillan fel, amikor a dolgok látszólag jó irányt vesznek, nekünk úgy tűnik, hogy az ügyünkben a döntés reánk nézve kedvezőbb lesz az eddigi alapállásnál, szoros logikánál, megenyhülni látszik az idő, van rá halovány remény, hogy kiderül, nem fog esni, megmászhatjuk a Mont Blancot, találkozhatunk az imádott, de ismeretlen nővel/sráccal/jótevőnkkel – mert kell lennie a világon jótevőknek is –, ámbátor ez már határos az őrült reménnyel is, na mindegy, szóval a halvány remény egy sugallat, egy fuvallat, hogy nyitva lesz a bolt, ahol megláttunk egy csodás ruhát, játékszert, pipát, még nem adták el, halvány remény pitymallik, hogy elfogadják első színdarabunkat a Nemzeti Színházban, kiadják első kötetünket, megkapjuk azt a szerepet, amire mindig is vágytunk, felgyógyulunk, kitüntetnek, megdicsérnek, halvány remény van a békére, felvesznek egy iskolába, az egyetemre, társulatba, munkát kapunk, elismerik képességeinket.
Az első megjelentetett vers után a jövendő reménybeli poéta (írástudogató) arról fantáziál, hogy ő lesz a nemzet, sőt a világ egyik – ha nem a legnagyobb – költője, a Nobel-díjat kétszer is megkapja, de ahogy telnek az évek, jönnek a kötetek kifelé a nyomdából, cserélődnek a szemüvegek, már költészete tankönyvi leckévé tárgyiasul, annál inkább tisztában van vele, hogy vannak nála jobbak, sőt kiválóbbak is, és őbelőle legfennebb a Holdon lesz klasszikus a XXIII. században. Ekkor szállítja le az ember a reményt a valóság járda- vagy tengerszintjére.
Mondják, a remény hal meg utoljára. Valószínűleg az utolsó emberrel egyszerre. De nagyon kell. Szükségszerű, objektív, legyőzhetetlen kór. „Földiekkel játszó égi tünemény”, mondá Csokonai, majd így folytatja:
„Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.”
