Egy iskolai tanácsadóra közel ezer diák jut

A legkülönbözőbb problémákkal fordulnak a szakemberhez

Egyre gyakoribb a tanintézetekben a zaklatás, a kiközösítés, mind több a problémás család, egyre több gyerek szorong, illetve küszködik figyelem- és viselkedészavarokkal, mégis egy iskolai tanácsadóra (iskolapszichológus) közel ezer diák jut, ugyanakkor sokan nincsenek is tisztában azzal, hogy mivel is foglalkoznak ezek a szakemberek, mely problémákkal lehet hozzájuk fordulni. Az iskolai tanácsadó szerepéről, a gondokról, amelyekkel leggyakrabban hozzá fordulnak, László Enikővel, a Megyei Erőforrás- és Pszichopedagógiai Központhoz (CJRAE) tartozó Maros Megyei Neveléslélektani Központ koordinátorával beszélgettünk. 

– Általában tudjuk, hogy van a tanintézetekben iskolapszichológus, avagy iskolai tanácsadó, ahogy újabban nevezik ezeket a szakembereket, de azt talán kevésbé, hogy mivel is foglalkozik pontosan, milyen jellegű problémákkal lehet hozzá fordulni…

– Mondhatni, hogy mindennel foglalkozik, hiszen minden probléma, nehézség, élethelyzet, amely a társadalom szintjén jelen van, az az iskolákban is felmerül. Az iskolai év elején az iskolai tanácsadó (aki nem feltétlenül pszichológus, ugyanis el lehet foglalni ezt az állást például szociálpedagógusi vagy szociológusi végzettséggel is) bemegy a cikluskezdő osztályokba, bemutatkozik, és ismerteti azokat a problémákat, témákat, amelyekkel fel lehet keresni őt. Elmondja, hogy mely témákban tart például csoportos tanácsadást – például önismeret, problémamegoldás, kommunikációfejlesztés, pályaválasztás témakörökben –, illetve azt is, hogy ezenkívül milyen egyéni nehézségekkel lehet hozzá fordulni. Ugyanakkor az év eleji szülői értekezleteken is részt vesz az iskolai tanács-adó, mivel néhány éve kötelező a szülőnek az írásos beleegyzése ahhoz, hogy a gyereke részt vehessen egyéni vagy csoportos tanácsadáson. Ilyenkor a szülőkkel is közli, hogy milyen problémákkal lehet őt megkeresni, ugyanis a protokoll szerint a szülő, a diák, de bármelyik pedagógus is kérheti, hogy a szakember foglalkozzon a gyerekkel, ellenben az mindig a szülő beleegyezéséhez kötött. Kisebb osztályos gyerekekkel általában amúgy sem lehet dolgozni anélkül, hogy a szülőt bevonnánk a probléma megoldásába, viszont nagyobb osztályokban előfordul, hogy a kamasz nem szeretné, ha a szülő tudna arról, hogy ő segítségért folyamodott, és elvileg csak akkor tudunk foglalkozni vele, ha a a beleegyezési nyilatkozat megvan a szülők részéről. Sajnos nem ritkán történik meg, hogy nem sikerül ezt a helyzetet megfelelően megoldani, és akkor a gyerek inkább lemond a tanácsadásról, pedig nagy szüksége lenne rá. Kivételt képez a krízishelyzet, amikor a gyerek testi vagy lelki épsége van veszélyben, ilyenkor szakemberként azonnal cselekednünk kell, de utána természetesen arra törekszünk, hogy a szülőket is bevonjuk a folyamatba.

– Hogyan kerül a gyerek a szakemberhez, általában a szülő, maga a diák, vagy a pedagógus az, aki az iskolai tanácsadóhoz fordul? 

– A neveléslélektani központot általában a szülők keresik fel, az iskolákban azonban gyakran a pedagógus jelzi, ha gond van. De ha személyesebb, inkább a családban megnyilvánuló problémákról van szó, akkor gyakori, hogy a szülő keres meg. A tapasztalat az, hogy a szülői értekezleteket követően, miután személyesen találkoznak a tanácsadóval, több szülő kér segítséget. Ugyanez a helyzet osztályfőnöki órák után, a gyerekek, miután személyesen megismerik a tanácsadót, könnyebben megfogalmazódik bennük az igény, hogy segítséget kérjenek.

– Melyek a leggyakoribb problémák, amelyekkel a gyerekek a szakemberhez fordulnak?

– Mint említettem, nagyon sokféle problémával találkozik az iskolai tanácsadó, és jellemző, hogy amikor megkeresnek, nem fogalmazódik meg, hogy mi a konkrét probléma, hanem általában arra hivatkoznak, hogy valami nincs rendben, a gyerek megváltozott, nem lehet vele úgy kommunikálni, mint előzőleg, esetleg romlottak a tanulmányi eredményei, vagy visszahúzódóbbá, netán agresszívvá vált, tehát a tünetek miatt keresnek meg, mivel a szülő és a pedagógus is értetlenül áll a helyzet előtt, nem érti, mi történik a gyerekkel, és nem is értheti, hiszen nem szakember. A tünetegyüttes mögött általában a legkülönbözőbb problémák rajzolódnak ki, gyakoriak a különféle szorongásos gondok, a teljesítményszorongástól (az attól való félelem, hogy ő nem elég jó, nem tud úgy teljesíteni, ahogy azt mások elvárnák tőle, vagy ő elvárná saját magától) egészen az iskolafóbiáig. Sok esetben fizikai tünetek formájában jelentkezik a szorongás: a gyerek gyakran panaszkodik hasfájásra, vagy hányik reggelente, amikor iskolába kellene indulni, remeg, ha felszólítják órán. Ugyanakkor gyakran derül fény arra, hogy a szorongás és a fizikai tünetek mögött a bullying (szerk. megj.: iskolai zaklatás) áll. A kisebb gyerekeknél gyakoribb az ADHD (figyelemzavaros hiperaktivitás), illetve a különböző tanulási zavarok, diszlexia, diszgráfia és az ezekkel járó kisebbségi érzések, önértékelési problémák. Emellett számos olyan jelenség merül fel, amelyek együtt járnak a gyermeki léttel. A szorongásnak is van az a fajtája, amit a gyerek különböző élethelyzetekben teljesen természetes módon megél, például egy érzékenyebb gyereknél a változások idején, illetve kamaszkorban több olyan nehézség merül fel, amelyeket nem tartunk kórosnak, hanem együtt jár a kamaszkori fiziológiai, érzelmi, idegrendszeri és szociális változásokkal. Tény, hogy ha ebben az érési, személyiségformálódási folyamatban megfelelő támogatást kap a gyerek, az sokkal zökkenőmentesebben zajlik, alakul. 

Az utóbbi 15-20 évben ugyanakkor egy másik probléma is felerősödött, annyira elfoglaltak a szülők az anyagi feltételek biztosítása miatt, hogy a gyerekek nagyon sokat vannak egyedül. És nemcsak a fizikai jelenlét hiányára értem ezt (mint például a külföldön dolgozó szülők esetében), hanem arra, hogy hiányzik az a minőségi idő, amikor csak a gyerekre figyelnek a szülők, beszélgetnek, együtt csinálnak valamit. Ez pedig nagyon fontos lenne, ha csak egy órácskát is tud a szülő vele lenni, akkor valóban legyen jelen, és közben ne a telefonra, a tévére figyeljen fél szemmel. Illetve fontos, hogy kivárja, hogy a gyerek elmondja, amit szeretne, azt, hogy megfogalmazódjon benne, mi az, amit el szeretne mondani abból, ami vele történt. Tudjuk, hogy amikor a szülő megkérdezi, hogy mi történt aznap az iskolában, a válasz általában az, hogy semmi, de ha fél óra múlva is jelen van a szülő, lehet, hogy a gyermek elmondaná. Ez a fajta minőségi együttlét nagyon fontos mindkét szülő részéről!

Nagyon gyakran kérik a szülők szakember segítségét a kamaszkori lázadás, eltávolodás idején. Ilyenkor látható annak a következménye, amikor nem alakult ki addig – mondjuk 10–12 éves korig – az a szoros, bizalmi kapcsolat, amely megvédené a gyereket attól, hogy a kamaszkori (egyébként természetes) lázadási, eltávolodási folyamatban túl messzire elmenjen. Olyan világot élünk, amikor még a négy fal között is számtalan veszély leselkedik rájuk a világháló által, viszont ha addig volt a szülővel egy meghitt, bizalmi kapcsolat, ami nem azon alapszik, hogy a szülő csak elvár, kritizál, és csupán a hibákat veszi észre, de tartja az egészséges határokat, korlátokat is, akkor ez lesz az a védőháló, amire lehet alapozni, amikor a gyerek kamasszá válik. Ilyen esetben jóval nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem fog túlzottan lázadni, illetve olyan dolgokat megtenni, amelyek veszélybe sodornák. Még ha bele is kóstol egy-két negatív dologba, általában csak a kipróbálás határáig megy el, és nem tudja majd beszippantani például egy olyan társaság, ami antiszociális irányba befolyásolná a viselkedését. 

– Pedagógusokkal, segítő szakmában dolgozókkal beszélgetve rendszeresen felmerül, hogy egyre gyakoribb az iskolai zaklatás, a bullying az iskolákban, és egyre fiatalabb korosztályokat érint. Ezen esetekben miként tud segíteni az iskolai tanácsadó?

– Igen, sajnos egyre nagyobb méreteket ölt, de amint már mondtam, ami a társadalomra jellemző, az meg fog nyilvánulni a tanintézetekben is, az iskola tulajdonképpen egy tükör. Ha körbenézünk, a felnőttek körében is egyre elterjedtebb az agresszivitás, és a gyerekek ezt a mintát tanulják el. Mindemellett valamelyest életkori sajátosság is, inkább a kiskamaszkorra tehető, nem tudom, ha van olyan osztályközösség, ahol ennek valamilyen formája ne nyilvánulna meg. A kiskamaszkor az az időszak, amikor alakulnak a társas kapcsolatok, körvonalazódik, hogy ki a vezető az adott csoportban, kire hallgatnak a többiek, de ekkor a gyerekek még nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy érett módon szabályozzák ezeket, így általában külsőségeket tartanak szem előtt, az dönt, hogy ki a „menőbb”, esetleg ki az erősebb, gazdagabb, és aki nem felel meg ennek a sémának, azt kirekesztik. A bullying kategóriába tartozó esetek kezelése mindenképp csapatmunka, amelyben szerepe van a pedagógusnak, az iskolai tanácsadónak, a szülőnek és az osztályközösségnek egyaránt. A közösségben mindig egy-két gyerek van, akik bántalmaznak, és a bántalmazók általában ők maguk is sérült gyerekek, ők is küszködnek valamiféle kisebbségi érzéssel, frusztrációval, amit azzal kompenzálnak, hogy rászállnak egy náluk gyengébbre. Ha ezt a többiek elnézik, vagy akár beszállnak ők is a folyamatba, akár azáltal, hogy nevetnek, megerősítik a bántalmazót. Az iskolai tanácsadó ilyen esetekben általában az osztállyal is dolgozik, és a közös felelősségvállalásra fektetjük a hangsúlyt, tudatosítjuk a társakban is, hogy mit érez az áldozat, és ennek milyen következményei vannak.

– A szülők hogyan viszonyulnak ezekhez a helyzetekhez? Partnerre lel bennük a szakember, vagy inkább tagadnak, és igyekeznek elbagatellizálni a dolgot? 

– Ez változó. Sok szülő ilyenkor megijed, hogy biztos valamit rosszul csinált, és túlzott védekezésbe kezd, holott nem az a megoldás, hogy hárítjuk a problémát, mivel az később fokozottan fog jelentkezni. Van, amikor a pedagógus sem látja a problémát, mert az vagy az online térben zajlik, vagy szüneten, amikor nincs a gyerekekkel, de az is előfordul, hogy bagatellizál, arra hivatkozva, hogy gyerekekről van szó, természetes, hogy néha verekszenek, élcelődnek. Ellenben amikor mindig ugyanaz a gyerek az áldozat, amikor valakivel sosem játszanak, mert például szegényesebb az öltözete, vagy visszahúzódóbb, azt komolyan kell venni, és mellé kell állni. Sok esetben a gyerekek még otthon sem mondják el, hogy zaklatják őket, mert szégyellik, hiszen az áldozattá váló kiskorúak általában amúgy is önértékelési problémákkal küszködnek. Ugyanakkor nagy hiba, amikor a szülő azt mondja a gyereknek, védd meg magad, hiszen ha meg tudná, bizonyára megtenné. Ilyenkor igenis mellé kell állni, de nem úgy, hogy felháborodva berontunk az osztályba, hanem asszertíven, utána kell járni, akár egy szakember segítségével, hogy mi lehet az oka annak, hogy a gyerek ilyen helyzetbe került.

A tapasztalat az, hogy rendszerint a bántalmazott gyerek szülei kérnek segítséget. Én általában a bántalmazó gyerekkel és a szüleivel is szeretnék dolgozni, de előfordul, hogy megtagadják, így a pedagógusra hárul a szerep, hogy a témával dolgozzon az osztállyal, illetve az elkövető gyerekekkel. De olyan esettel is találkoztam, amikor eljött a bántalmazó gyerek is, kiderült, hogy ő is hasonló élethelyzetben van, napirenden van a bántalmazás otthon a családban. 

Sajnos sok esetben azt, amit mi, szakemberek tenni tudunk ilyenkor, csak tűzoltás, a problémának csak egy apró részét tudjuk megoldani, hiszen rendszerint a gyerek csupán tünethordozó. Ha komoly gondok vannak vele, akkor a családdal, a környezetével is kellene dolgozni ahhoz, hogy valóban hatékony legyen a segítség. A szülőkkel általában odáig jutunk csak, hogy ha el is jönnek – mert van, amikor el sem jönnek, vagy csak az egyik fél jelenik meg –, és tényleg nyitottak, gyakran olyan berögzött viselkedési mintákkal szembesülünk, amelyeken nagyon nehéz változtatni. De még akkor is, ha nem tudjuk a probléma gyökerét megoldani, az a tény, hogy a gyerek a tanácsadóval megoszthatja az érzéseit, el tudja mondani valakinek a nehézségeit, aki megérti, támogatja őt, már segít rajta, még akkor is, ha utána haza kell mennie egy olyan környezetbe, ahol esetleg állandóak a viták, a feszültségek. 

– Évek óta téma a médiában, hogy mennyire kevés az iskolapszichológus, logopédus, így egy szakemberre esetenként közel ezer diák jut. Ilyen körülmények között hogyan lehet hatékonyan dolgozni? 

– Jelenleg 800 diák jut egy iskolai tanácsadóra, az óvodai közegben pedig 400 gyerek. Ilyen körülmények között nem lehet hatékonyan dolgozni, emiatt gyakran úgy tekintenek az iskolai tanácsadó munkájára, hogy nem ér semmit. Jelenleg érvényben van egy törvénytervezet, amely 600-ra, illetve 300-ra csökkentené a fent említett létszámot, de még az is sok. Van iskolai tanácsadó, akihez három oktatási intézmény tartozik, tehát bizonyos napokon van egyik-másik tanintézetben, nem tud állandóan jelen lenni. Másrészt pedig sokkal több állásra lenne szükség, mert ha csak a létszámot csökkentik, még több tanintézmény marad szakember nélkül.

– Mi a helyzet vidéken? 

– A kisvárosokban van szakember, de a vidék, a falvak kimaradnak. Maros megyében csak néhány községben, Marosszentgyörgyön, Balavásáron, Gyulakután, Mezőpanitban, Mezőbándon és Görgényszentimrén van iskolai tanácsadói kabinet. A többi vidéki iskola a neveléslélektani központhoz tartozik, az ott dolgozó szakemberek mindenike felel egy-egy zónáért, és ha az adott településen lévő iskolából jelzik, hogy van valami gond, felvesszük a kapcsolatot a tanintézettel, és itt, a marosvásárhelyi székhelyű neveléslélektani központban fogadjuk az érintetteket. De ez természetesen nem ugyanaz, mintha ott állandóan jelen lenne egy szakember.

– Szakemberként hogy látod, az utóbbi két év pánikkeltő történései (járvány, háború) rányomták-e a bélyegüket a gyerekek lelkivilágára?

– A kisebbeknél, az elemi osztályokban ez annyira nem érezhető, de a kamaszoknál nagyon is, főleg azoknál, akiknek amúgy is nehezükre esik a szocializáció. Sajnos azt is tapasztaljuk, hogy nagyon gyakori, hogy a kilátástalanság, a reményvesztettség lesz úrrá a fiatalokon, a 15–20 éveseken, mert úgy érzik, nem tudnak, nem mernek tervezni ebben a bizonytalanságban, ami így hirtelen a világra telepedett. Sokan teljesen bezárkóztak, semminek nem tudnak örülni, úgy érzik, elloptak az életükből pár évet, és remény sincs arra, hogy ez változzon. Ez nagyon szomorú, hiszen ez az életkor, amikor tele kellene legyenek tervekkel, álmokkal. Ezen az elakadáson átsegíteni őket elég nagy kihívás, hiszen valóban ijesztően kiszámíthatatlanná vált a világ, de azt gondolom, hogy ez egy olyan feladat, amivel nemcsak szakemberként, hanem a személyes életünkben is szembe kell néznünk. Nem tudom, mi a megoldás, de amiben hiszek, az a belső erőforrások felfedezése, megerősítése, az együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás gyakorlása és nem utolsósorban egy megtartó, érett hitrendszer kialakítása.