Egy elveszített falu

November 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórvány-mozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.

Gótikus ablakkeretek málló vakolattal

November 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórvány-mozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.

(Folytatás tegnapi lapszámunkból)

Bányai Csaba rettegi lelkész, a Dési Egyházmegye esperese bevallotta, hogy Kolozsvárt felnőtt fiatalként elképzelhetetlen volt számára a szórványlét. A dési egyházmegyében, ahol korábban soha nem tapasztalt szeretettel fogadták, jött rá, hogy mennyi sok a szórványtelepülés, és esperesként igyekezett megoldani a Földes Károly által kifogásolt beosztást, lehetővé téve, hogy a lelkipásztorok a lehető legközelebb legyenek azokhoz a településekhez, ahol leányegyházaik vannak.

– Mennyire fontos lenne központilag megszervezni a teendőket, hogy a szórványok ne elfelejtett helyek legyenek, és kitartó, becsületes, önfeláldozó embereket megnyerni a szolgálatra, akik képesek a jövőnek dolgozni – hangzott el Jenei Tamás szórványügyi előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnökének hozzászólásában.

Zöld György református lelkész, aki 1977-87 között szolgált Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, számadatokkal bizonyított elkeserítő képet rajzolt a mezőségi szórványok lakosságának fogyásáról. A mezőújlaki leányegyházat 18 lélekkel vette át, és megható, felejthetetlen emlékeket őriz a gyülekezetről. Köbölkútról Mezőújlakra tartva a hegyen át három kilométert kellett gyalogolnia, de az útra néha két-három presbiter is elkísérte. Amikor megjelent a hegytetőn, a nagyszívű Ajtai Károly abban a pillanatban meghúzta a harangot, és ez így ment éveken át. A templomból szinte senki sem hiányzott, és időnként vele tartottak a köbölkúti gyülekezet tagjai is, hogy babusgassák az idős újlakiakat. Bár eljött onnan, a szíve mindig a mezőségi szórványgyülekezetekben maradt, ahol híveinek nyíltsága, szeretete, áldozatkészsége olyan élményt jelentett, amit nem lehet elfelejteni. Ahogy Mezőújlak idős lakóinak ragaszkodását sem. Meghallgattuk a lelkész citerajátékát, majd a Köbölkútról érkezett egykori híveivel előadott énekeket. A lelkes köbölkúti csapat tagjai között némelyek már felnőttként, mások gyermekként kísérték a lelkészt, hogy verset mondjanak Újlakon és a többi szórványban, Komlódon és Oroszfáján is. Jó szívvel vettek részt az újlaki templom megmentéséért szervezett papi kalákában. A megemlékezésen finom falatokkal járultak hozzá a batyusnak hirdetett ebédhez, ahogy a marosvécsi Tóthpál Gizella is tette.

A beszélgetés során Lakatos István, Reményke Nagy Mihály és Hajnal, Lakatos Mihály és Ilona, Deák Ferenc, Deák Dánielné Rigó Reményke és Kiss Albert szavaiból kiderült, hogy a Mezőség „gyertyatartójaként” ismert Köbölkúton megszűnt az elemi oktatás, mivel csak két iskolás gyermek van.

– Annyi szeretetet kaptam Mezőújlakon, amennyit később sehol soha – emlékezik gyermekkora színhelyére a Marosvécsen élő Tóthpál Gizella, akit az újlaki templomban kereszteltek, és szüleivel nyolc évet laktak anyai nagyszülei falujában, a szabadság és a gyermekkori örömök színhelyén.

Ifj. Ajtai Károly, az egyházát 50 évig harangozóként szolgáló néhai Ajtai Károly fia Magyarrégenben él, testvérei a környező városokban.

– Amikor alkalom van, hazajövök, nem felejtettem el, honnét indultam. Vannak még iskolatársak, barátok, megvan a szülői ház is, de omlik össze. Kicsi ház, de a szüleimnek nagy szíve volt benne – emlékezik.

Pascu Eszter az utolsó református Mezőújlakon:

– Szegény, árva gyermek voltam, nem volt anyám, nem volt senkim. Mezőújlakra jöttem férjhez, s hogy fedél legyen a fejünk fölött, a köbölkúti tiszteletes megengedte, hogy az üres paplakba költözzünk. Később eladták, és le is bontották. A fiaim itt jártak román iskolába, az egyik Besztercén él, a másik Magyarországon. A faluban az „unguroaica” voltam, de nem hagytam magam, sokat vitatkoztam, hogy a bőröm színe is olyan, mint a többieké. Most nagyon nehéz, mert nincsenek szomszédok, nincsen akivel beszélgessek – panaszolja.

Hazafelé menet megállunk abban a négyszögben, ahol a nyolcvanas évek végéig a mezújlaki magyarok éltek, leszegényedett kisnemesi család leszármazottai. Zöld György annak a kedves, ragaszkodó közösségnek az emlékét idézi, amely a szegényes kicsi házakat élettel töltötte meg. A pusztulás látványa elszomorító, Ajtai Károly egykori rendezett portáján a nyitott nagykapun át látszik a megroggyant kicsi ház a leszakadt tornáccal, végében a beomló kúttal. Az út túloldalán a tapasztott falú, bádogtetejű, megrongálódott házikóban Ajtai Kálmán és Mariska hét gyermeket nevelt fel szeretetben és egyetértésben, és öregségükre Ilona lányuk gondozta őket. Zöld György sorolja a neveket, hiszen azon kevesek közül való, aki látta, ismerte a település utolsó lakóit, és most nosztalgiával veszi számba őket.

A hazaúton Eszti néni sokszoros magányára gondolok, ahogy a távozó gépkocsik utasainak integetve ott áll a sárban, büszkén, hogy ennyi vendége volt, aztán elindul hazafelé, s bár nem mondja, de tudom, hogy iszonyúan nehéz utolsónak lenni.

Ahogy azt is, hogy egy nagy feladat még várat magára: Földes Károly életének pontos, alapos számbavétele, s jajkiáltásával, börtönnaplójával együtt a megjelentetése, közzététele. Tanúságképpen és felkiáltójelként, hogy a ma virágzónak tűnő falvainkban, ahol annyira kevés az iskolás gyermek, hogy ha nem történik valami változás, ami megkönnyíti a megélhetést, nincsen messze az idő, amikor le kell oltani a villanyt.