Egy életerős közösség tudata

Veress László marosszentkirályi református lelkész a népszámlálásról

Eddigi tapasztalataink szerint faluhelyen sokan nem hallottak még a 2022-es népszámlálásról, amelynek első szakasza – az adminisztratív adatbázisokból történő adatátvitel – február elsején el is kezdődött. Vidéki környezetben így még inkább felértékelődik a véleményformáló értelmiség szerepe. A háromszakaszos folyamatról, az eredmények jelentőségéről Veress László marosszentkirályi református lelkipásztorral beszélgettünk.

– Ön szerint mi a legfontosabb előzetes tudnivaló a helyi lakosság számára?

– Nagyon fontos, hogy vállaljuk a gyökereinket, annak valljuk magunkat, akik vagyunk. Sem a nemzetisége, sem a felekezete miatt nem kell szégyenkeznie senkinek. A legutolsó adatok szerint Marosszentkirályon 1435 reformátust tartottak számon, de egészen biztos, hogy jelenleg sokkal többen tartoznak a felekezetünkhöz. Én magam több olyan református magyar családot ismerek, amelyek itt laknak, egyházilag azonban annak a községnek vagy városnak a gyülekezetéhez tartoznak, ahol korábban éltek, és ahova az egyházfenntartó járulékot továbbra is fizetik. Ugyanakkor biztos, hogy sokan vannak, akik soha nem tartoztak sehova, a népszámláláskor viszont reformátusoknak vallják magukat. Marosszentkirály lakossága nagyon megnőtt az utóbbi években. Többségében nem magyar ajkúak költöztek be, viszont, amint említettem, sok olyan új lakos is van, akik magyar reformátusok, de hivatalosan még nem jelentkeztek be az egyházközséghez, netán még presbiterek a korábbi gyülekezetükben. 

– A szentkirályi egyházközség számára milyen jelentősége van a népszámlálásnak?

– Jó, ha tudjuk, hogy hányan vagyunk. A tudat, hogy egy életerős közösséget alkotunk, erőt kell adjon a jövőre nézve, és arra kell mozgósítson bennünket, hogy a nálunk kisebbekre, a maroknyi gyülekezetekre minél jobban odafigyeljünk, minél lelkesebben felkaroljuk őket. 

– Az elmúlt évtizedekben milyen irányban változott a gyülekezet lélekszáma?

– Hullámzóan, mint egy szinuszgörbe. Olykor meghaladta az 1500 főt, máskor 1500 alá csökkent. A beköltözések miatt jelentősen nőtt az egyházközségi tagok száma, az elmúlt esztendőben viszont rengeteg volt az elhalálozás, és rendkívül kevés a keresztelő, ugyanakkor többen jelezték, hogy végleg külföldre telepedtek, így már nem érzik idetartozónak magukat. 45 lélekkel csökkentünk, jóval 1500 alá. Ez egy példátlanul drasztikus negatív előjelű változás. Egyébként, amíg valaki magától nem jelentkezik ki az egyházközségből, számontartjuk, akkor is, ha 15 éve nem volt jelen a gyülekezet életében. 

Sok roma vallja magát reformátusnak

– Beszéljünk kicsit a nemzetiségi besorolásról.

 – Érdekes kérdés, hogy a lakosok magyarnak vagy székelynek vallják-e majd magukat. Jó lenne, ha a magukat esetleg nagy számban székelynek vallók miatt nem tűnne úgy, hogy nagyon kevés itt a magyar. A számlálóbiztosokban és az eredményeket kiértékelőkben is kell lennie annyi bölcsességnek, hogy tudják, mi mind egy nagy közösséghez tartozunk, még akkor is, ha azon belül székelynek tartja valaki magát. Másrészt a székelyeknek is fontos, hogy őket elismerjék mint egy olyan erős közösséget, amelynek joga van az autonómiához. 

– A roma közösség inkább mire hajlik a felekezeti és nemzetiségi identitást illetően?

– Tekintélyes részük református, többen járnak hozzánk rendszeresen templomba. Nagyon örülök nekik, annak, hogy idetartozóknak érzik magukat. A közösség egy másik jelentős része pünkösdista. Nemzetiség szempontjából megoszlik, hogy hányan tartják magukat magyarnak, illetve románnak, erről nincsenek pontos adataim. Ugyanakkor a roma identitás felvállalásáról sem tudnék konkrét számokkal szolgálni, ez a kérdés eddig ugyanis nem merült fel a beszélgetéseink során. Lelkészként érdekes kihívásnak tartom a cigány nyelv elsajátítását, tudok is olyan lelkipásztorokról, akik így mutatták meg az ökuméniát. A kalapos cigányoknak rendszerint én is roma nyelven köszönök. Ilyenkor azt hiszik, hogy ennél többet is tudok, és kedvesen mosolyogva mondanak még valamit. Erre be szoktam vallani, hogy sajnos a nyelvükön csak az üdvözlést ismerem. Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy el tudjuk fogadni őket, viszont az is fontos lenne, hogy ők is alkalmazkodjanak a mi közösségünk „játékszabályaihoz”. Jó lenne, ha mindenki elfogadná, hogy bőrszíntől függetlenül ugyanahhoz a közösséghez tartozik, amelyben a terheket együtt kell viselni. Összegzésként, úgy gondolom, létfontosságú tudnunk, hogy van múltunk, amire büszkék lehetünk. Bízom benne, hogy a gyülekezetünket nem fenyegeti az elfogyás veszélye. A mostani egy második beköltözési hullám, az első még az ötvenes, hatvanas években zajlott. Akkoriban elég volt, ha szólt a harang, az újonnan érkezett reformátusok érezték, hogy nekik is szól. Később már szórólapokra és személyes meghívókra is szükség volt, de ma már ez sem elég. Nemcsak a lelkésznek, hanem a lakosság többi részének is feladata, hogy a beköltözők megtalálják a helyüket, és otthon érezzék magukat az itteni egyházközségben A körzetfelelős presbitereink lelkesen végzik is ezt a szolgálatot. A gyülekezetünk jövőjét tehát mindenekelőtt egymás hívogatásában, a személyes kapcsolatokban, egy áldásos hálózat erejében látom.