Gyermekeink – szülők szívből jövő vallomásai

• 2026-05-28 14:00:00

• Nagy-Bodó Tibor

A legnagyobb ajándék

Június 1-je, gyermeknap. Egy nap, amikor a legkisebbek kerülnek a figyelem középpontjába, de valójában ez az ünnep sokkal többről szól. A gyermek nemcsak a jövő ígérete, hanem a jelen öröme, a mindennapok tanítója és a szeretet egyik legtisztább forrása. De vajon mit jelent egy szülő számára a gyermeke? Hogyan formálja át az életet, a gondolkodást, az érzelmeket? Körkérdéses összeállításunkban most szülőket kérdezünk arról, mit adnak nekik a gyermekeik, és mit jelentene a család és a világ nélkülük…

Dr. Kolumbán Vilmos József, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke: 

A gyermekek biztosítják azt a jövőt, amiért felelősek vagyunk

– Az Erdélyi Református Egyházkerület a 2025-ös évet az ifjúság évének nyilvánította, és ennek keretében több olyan rendezvényre is sor került (Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron), ahol több száz fiatal érdeklődő volt jelen. 

Jóleső érzés volt látni és hallani a fiatalokat, és ennek a sikerén felbuzdulva az idei évet, vagyis 2026-ot a gyermekek évének nyilvánítottuk. Annál is inkább, mert az idén tervezzük kiadni a gyermekek számára összeállított énekeskönyvet, illetve áhítatoskönyvet. A nyitó alkalom ezúttal is Marosvásárhelyen volt, a Kistemplomban, ahová hozzávetőlegesen hétszáz gyermek gyűlt össze, és ha pontosak az ismereteim, sokkal többen is eljöttek volna, de egyszerűen már nem volt hely. 

Ennek a nyitó alkalomnak a varázsa egyszerűen leírhatatlan volt, és én azzal a meggyőződéssel jöttem ki a templomból, hogy érdemes dolgozni, érdemes küzdeni, mert a gyermekek biztosítják azt a jövőt, amiért felelősek vagyunk. 

Az elmúlt négy évben, amióta főjegyzőként, majd püspökként járom Erdély falvait és városait, mindenütt találkoztam gyermekekkel is. Vannak települések és gyülekezetek, ahol számottevő gyermeksereg van, és sajnos vannak olyan közösségek is, ahol alig van néhány gyermek. 

Ott, ahol van gyermek, egyértelmű, hogy van jövő, ahol pedig nincs, ott fel kell készülni arra, hogy rövidesen be kell zárni a templomot, és ezzel együtt véget ér egy több évszázados történet. 

Éppen ezért elengedhetetlenül fontosnak tartom és tartja a református egyház, hogy beszéljünk a gyermekvállalás fontosságáról, illetve az erdélyi magyar jövő iránti felelősségünkről. A református egyház az elmúlt harminchat évben erőn felül teljesített, amikor újraalapította a kommunizmus idején államosított iskoláit, óvodákat, bölcsődéket, bentlakásokat épített, és igyekezett olyan iskolai infrastruktúrát építeni, ahol gyermekeink jólérzik magukat, és minőségi nevelést kapnak. Iskoláink eredményei kiválóak, az erdélyi magyar középiskolai oktatás legjobb intézményei közé tartoznak még úgy is, hogy soha nem az elitképzés volt a cél, hanem sokkal inkább az, hogy mindenkinek adjuk meg a tanulás lehetőségét. 

A gyermek a gyülekezet életében nagy felelősség, de talán még nagyobb kihívás. Minden szülő tapasztalatból tudja, hogy nehéz megszólítani a gyermeket, illetve versenyt kell futni a technika eszközeivel, és minden percet meg kell becsülni, amit a gyermek „biztosít” a szülőnek. 

Ugyanezzel a gonddal küzd az egyház is, hiszen annak az ideje talán lejárt, hogy a gyermekek beülnek egy terembe, és akár a lelkész, akár a vallástanár az élet bibliai igazságáról beszél. Ma már más eszközökre és módszerekre van szükség.

Nemrég részt vettem egy vakációs bibliahét programjának bemutatóján, és megvallom, lenyűgözött a programot kidolgozó vallástanárok és lelkes önkéntesek hozzáállása, és rádöbbentem arra is, hogy lehet, hogy a világ megváltozott, de most már tudom azt is, hogy képesek vagyunk arra, hogy továbbra is megszólítsuk gyermekeinket. 

Annál is inkább, mert Jézus Krisztus arra intette hallgatóságát, hogy engedjék hozzá a gyermekeket. Az egyház azóta is több-kevesebb sikerrel próbál eleget tenni ennek a felkérésnek, de visszatekintve a két évezredes múltra, úgy gondolom, ezt a küldetést inkább sikerrel tette meg, semmint kudarccal. 

Visszatekintve erre a folyamatos munkára, úgy gondolom, az egyház egyedül nem érhet célt ebben a nevelési folyamatban. Mindenképpen szükséges a szűkebb és tágabb család segítsége és támogatása, sőt aktív részvétele a gyermek hitbeli nevelésének folyamatában, és így talán biztosak lehetünk abban, hogy gyermekeink istenfélő, jó és becsületes emberek lesznek, akik tudják, hogy hol a helyük a világban, és mi a fontos és maradandó. Ennek alapjait a családban kapja meg a gyermek, akkor, amikor édesanyjától megtanulja a rövidke imádságot, és erre a családban kapott hitbeli nevelésre tud építeni majd a lelkész és a vallástanár. 

Török Ildikó nyugalmazott anyanyelvtanár: 

A gyermek az örökös megújulásunk kihívása és próbája

– Két gyermekem van, egy fiam és egy lányom. Nehéz egy szóban megfogalmazni, hogy mit jelentenek nekem, de azt mondanám, hogy számomra ők a jövő, és rendkívüli embereknek tartom őket. A gyermekeim valódi kincsek a számomra. Általuk tanultam meg, hogy milyen az igazi szeretet, a türelem, a játékosság és az öröm, és mindennap tanulok tőlük valami újat. Folyamatos megújulási kihívást jelentenek, és sokat segítenek a lelki egyensúlyom megőrzésében.

Amikor a gyermekeim megszülettek, és szülővé váltam, hát… az életemben minden a feje tetejére állt. 

Az ember nem a terhessége pillanatában válik anyává. Az anyává válás egy rendkívül hosszú és nehéz folyamat, amiben nagyon sok a buktató és a kudarc, ugyanakkor számtalan sikerélményt is tartogat. Megerősítette a férjemmel való viszonyomat, mert a szülői feladatok ellátása sok együttműködést és kölcsönös lemondást kíván. 

Én nagyon szeretem a gyerekeimet, de a hivatásom – hogy tanár voltam – is rendkívül fontos volt számomra. 

A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy egyidejűleg helyt tudjak állni támogató anyaként és jó magyartanárként. A szülői példából tanulnak a gyermekek, így a szorgalmam, a hivatástudatom természetesen hatott rájuk, és minden unszolás nélkül kitűnő tanulók voltak iskolás korukban, mert ezt a példát látták otthon. 

Olvastunk, színházba jártunk, idegen városokba utaztunk, sokat beszélgettünk; nagyon kíváncsi és nyitott gyermekeket igyekeztem nevelni, miközben én magam is egyre nyitottabbá és befogadóbbá váltam. 

És még ott vannak a pillanatok, amelyeket soha nem lehet elfelejteni…

Amikor Laura kislányom másfél éves korában lábra állt, és akkortájt már beszélt is, kommentálta, hogy „jár a baba”. A fiam pedig valamennyi játékát rendszeresen szétszerelte, és nagyon gyorsan megmutatkozott a mérnöki érdeklődése; ami egykor fejfájást okozott – hogy a méregdrága játékvonatot darabjaira szedte –, az utóbb már büszkeséggel tölt el. 

És a lányommal közös kávézások egyetemista korában; az, hogy láttam nővé válni; a beszélgetéseink öröme. A fiam munkahelyi sikerei és a találmányai fiatal korában; a lányom íráskészsége, a könyve megjelenése. Sok minden…

A gyermekeimtől önreflexiót is tanultam; ők rendkívül kritikus emberek, így állandóan szembesítve vagyok a hibáimmal, amit időnként nehezen élek meg, ugyanakkor nagyon hálás vagyok azért, hogy figyelnek rám, és néha kéretlenül ugyan, de mindig készek tanácsot adni. Türelmet és alázatot tanultam. A lányommal rendkívül sok filmet nézek, a fiammal utazni szoktam. Neki köszönhetem, hogy beutaztam Európa nagyvárosait.

Értékek és kívánságok, merthogy ilyenek is vannak! Mindenekelőtt azt kívánom nekik, hogy legyenek mindig elég bátrak és szívósak ahhoz, hogy megvalósítsák az álmaikat. Ne ijedjenek meg a kudarcoktól, hanem éppen ellenkezőleg: ezek erősítsék őket. 

Az emberség és a jóindulat, a morális tartás legyen a vezérfonaluk, sose veszítsék el az emberi méltóságukat. Maradjanak olyan kíváncsiak és elfogadóak, amilyenek kisgyermekként is voltak. 

Mindig szem előtt tartottam, hogy a gyermekeim ne csak az iskolai pályafutásuk során legyenek kiválóak – azok is voltak –, hanem az emberekkel is szépen és türelmesen bánjanak.

Hogy milyen lenne a család és a világ gyermekek nélkül? Egy szóban: szörnyű. Nem tudok elképzelni egy olyan világot, amiben nincsen család és gyermekek. Kislánykoromtól fogva számomra a nagymamám támogatása jelentette a biztonságot, a szüleim hátteret nyújtottak, és nem hiszem, hogy a hivatásomban vagy a szülői feladataim ellátásában a szüleim és a nagymamám támogatása nélkül sikeres lehettem volna. 

A családi támasz elengedhetetlen. A gyermekek pedig a jövőt jelentik; azt, hogy az általad hordozott értékek nem elvesznek, hanem megsokszorozódnak.

Befejezésül, ami nekem a legnagyobb örömöt jelenti a mindennapjaimban az az, hogy van kihez fordulnom egy nehéz pillanatban, van kivel beszélnem, van, aki tanácsot ad, véleményt cserélünk, megbeszéljük a világ dolgait. 

A gyermekeim egyben a legjobb barátaim is.

A jövőre gondolva üzenném még a gyermekeimnek, hogy ne riadjanak vissza a negatív tapasztalatoktól! Legyenek szülőként figyelmesek, emberként szelídek, jámborak és megértőek, tiszteljék az embertársaikat. 

Nem baj, ha a vallási meggyőződéseink eltérőek, ha mást gondolunk a világról; merjenek önálló gondolatokat formálni függetlenül a társadalmi környezet konvencióitól. 

Minden körülmény között maradjanak becsületesek, és megértően nézzék el, hogy mi szülőként nem voltunk és vagyunk ugyan tökéletesek, de mindig a legtöbbre törekszünk, ami tőlünk telik.

Csepán Ida Júlia, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa:

Számomra a gyermekeim a boldogságot és az élet teljességét jelentik

– Mint a legtöbb édesanyának, amikor szülővé váltam, az én életem is megváltozott. Megértettem, hogy milyen, amikor felelősséggel tartozol valaki iránt, amikor már nem csak rólad és a párodról szól az élet, már nem ti vagytok az első, hanem egy egészen más emberke körül forog a világ. 

Akkor vagy boldog, ha Őt nevetni látod, és akkor vagy szomorú, amikor Ő is az. És megértettem azt is, hogy a szülővé válás egyben sebezhetőbbé is teszi az embert, épp az előbb említettek miatt. Mert sokkal több okod van az örömre, ugyanakkor az aggodalomra és a szomorúságra is. 

És minél több ilyen kisember van az életedben, annál több okod van a boldogságra, de az aggodalomra is. De ha mérlegelni kellene, mégis azt érzem, hogy a korábbi egyszerű, kevésbé sebezhető, kevesebb aggodalommal járó élet már borzasztóan sivárnak, üresnek tűnik.  

Soha nem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor először láttam meg őket. Nyilván sok szép közös pillanatunk van, de ez az, ami a legtisztább és legmeghatározóbb élmény számomra velük kapcsolatosan: az első találkozások élménye. 

A gyermekeimmel minden nap, minden közös élmény formál és tanít. Arra, hogy a fontos dolgokra mindig jut idő, és hogy pontosan ez, az idő mennyire rohan, mennyire mulandó minden pillanat, és mennyire fontos az, hogy azt a megfelelő dolgoknak szenteljük. 

A gyermekeimet elsősorban arra szeretném megtanítani, hogy higgyenek önmagukban, az értékeikkel mindig legyenek tisztában, és ne mások szűrőjén keresztül lássák önmagukat. Hogy tudják: melyek az erősségeik, és – bárki bármit mond – sose higgyék magukat kevesebbnek. 

Igyekszem őket kritikus gondolkodásra tanítani, ugyanakkor arra is, hogy el tudjanak rugaszkodni a saját szemszögüktől, és mások nézőpontját is megpróbálják megérteni, mert azt hiszem, ez az, ami a leginkább hiányzik ma a világból. 

És azt is próbálom megmutatni nekik, hogy bár sokszor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, a világ mégis egy csodálatos hely, ahol jó lenni.

Hogy milyen lenne a család és a világ nélkülük? Üres. Lehet, hogy nyugisabb, de borzasztóan üres.

Számomra a gyermekeim a teljes boldogságot jelentik. Végtelenül hálás vagyok értük, mert általuk érzem azt, hogy a világom is teljes. Üzenem nekik azt, hogy mindig szeretve vannak. Mindig.

Dr. Puskás Attila vallástörténész, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanára: 

Szülőnek lenni hatalmas öröm

– Egy gyermek születésekor egy édesanya és egy édesapa is születik. Korábban „Ádám és Éva” voltunk, két különálló lélek, de közös gyermekünk megszületésével kapcsolatunk kiteljesedik, szülőkké válunk, akiknek szeretetkapcsolatában helyet kap, benne és belőle él a „harmadik”. Róla, a gyermekünkről nem mondható el, hogy a tiéd vagy az enyém, ő a miénk, és az is marad. Fizikailag „kiléphetünk” ebből a kapcsolatból, de szülői mivoltunkból már nem.

Miként élem meg a szülői mivoltomat, mit jelent szülőnek lenni? A gyermek megszületésével teljes része lesz az életemnek, és fizikailag is függ tőlem élete első és legmeghatározóbb, gyermekkori szakaszában. 

Másrészt már én sem tudom függetleníteni magam tőle, még akkor sem, ha rég elhagyta a családi fészket, és saját útját járja az életben. Ezért is érezzük mindannyian, szülők, hogy gyermekünk mindig gyermek marad nekünk, korától függetlenül.

Alapvető szülői vágyunk, hogy lehetőleg mindent meg szeretnénk adni a gyermekeinknek. De annak is tudatában vagyunk, hogy ez nem lehetséges, és azt is figyelembe kell venni, hogy minden igyekezetünk és jó szándékunk ellenére a gyermek saját élete szerencséjének is a kovácsa, Müller Péter szavaival élve életének a „tettese”.

Akkor mit adhatok a gyermekemnek? Természetesen minden tőlem telhetőt meg akarok adni neki, hiszen szeretem őt, ő a fáradtságos, hétköznapi munkám és életem értelme. De sokan, szülőként pontosan a „minden telhető” kapcsán követjük el a legnagyobb hibát. Mert mit adok én neki? Munkám vagy önmagam keresése, a karrierem megvalósítása miatt elveszett otthoni jelenlétem hiánypótlóit? Egy telefont a kezébe, hogy csendben legyen, és ne zavarjon, vagy pénzt a zsebébe, hogy vásároljon szíve vágya szerint bármit, hogy érezze a törődést? 

Nem ez a szülői hivatás lényege, és a gyermek sem ebből tanul. A gyermek alapvetően életpéldából, mai kifejezéssel élve mintákból tanul. Szavakat és utasításokat követ, de személyisége mélyén engem, a szülőt „másolja”, megfigyeli és lemásolja a viselkedésemet, a reakcióimat, az érdeklődési körömet, megfigyel engem az önmagammal és a külvilággal való kapcsolatrendszeremben. Figyel és ment. Alapvetően azt követi, aki vagyok. Vagy éppen nem követi, ha nem akar velem, az értékrendemmel vagy az életmódommal azonosulni. 

Nem tagadom a hétköznapi javak fontosságát, amit neki hagyok majd, amikor az Úr magához szólít ebből a világból. Egy házat, egy céget, egy birtokot… Ezek mint fontos, de alapvetően másodlagos dolgok. Ő egyrészt másra vágyik, és az életpéldámból tanulja a legtöbbet az életben.

A gyermeknap emlékeztet mindarra, amit a gyermeki és szülői lét és állapot jelent. De tükör elé is állít, és szembesít önmagammal, hogy milyen szülő vagyok. Mit adok gyermekemnek? Mit lát bennem, ha rám néz? 

Szülőnek lenni hatalmas öröm, de óriási kihívás a felelősség miatt, hiszen életem példája mély nyomot hagy gyermekem zsenge lelkében. Kitörölhetetlen nyomot.

Befejező gondolatként még megfogalmazzuk azt, ami a válaszokból is kirajzolódik: a gyermek nem csupán része az életünknek, hanem annak értelme és iránya is. 

Benne folytatódik mindaz, amit fontosnak tartunk, és általa tanuljuk meg újra a türelmet, az örömöt és a feltétel nélküli szeretetet. 

Gyermeknapon talán nem is kell mást tennünk, mint megállni egy pillanatra, és hálával gondolni arra a különleges kapcsolatra, amely szülő és gyermek között szövődik – csendesen, mégis mindent meghatározó erővel.