Harmincegy év telt el Srebrenica óta, de úgy tűnik, három évtized sem elég ahhoz, hogy a történelem történelemmé váljon. Ratko Mladićot hétfőn eltemették, és nem csak családtagok vagy egykori bajtársak búcsúztak tőle: koporsóját katonai tiszteletadás övezte, temetésén szerb tisztségviselők is megjelentek, holttestét pedig szerb állami gép szállította haza Hágából. Egy jogerősen elítélt háborús bűnös tért így haza – szinte nemzeti hősként.
Mi lehet nagyobb történelmi irónia ennél? Szerbia több mint egy évtizede tárgyal az Európai Unióhoz való csatlakozásról, miközben katonai tiszteletadással búcsúztatja azt az embert, akit az ENSZ által létrehozott nemzetközi törvényszék népirtásért, emberiesség elleni és háborús bűncselekményekért ítélt életfogytiglani börtönre. Mintha egy időben szeretne belépni egy közösségbe, miközben megkérdőjelezi annak legalapvetőbb történelmi és erkölcsi konszenzusát. Mert a Mladić esetében nem valamiféle vitatott történelmi szerepről vagy utólag ráaggatott politikai minősítésről beszélünk: a boszniai szerb hadsereg főparancsnokaként egyik meghatározó alakja volt az 1992 és 1995 közötti boszniai háborúnak, csapatai éveken át ostromolták Szarajevót, ahol civilek ezrei vesztették életüket. Nevéhez mindenekelőtt Srebrenica kapcsolódik, ahol 1995 júliusában több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút gyilkoltak meg. A nemzetközi igazságszolgáltatás ezt népirtásnak minősítette, és Mladićot 2017-ben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, az ítéletet 2021-ben jogerősen megerősítették. Tizenhat évig bujkált, csak 2011-ben fogták el Szerbiában, majd kiadták Hágának. Ott halt meg, büntetését töltve.
Egy temetés elsősorban természetesen a halottról és a hozzátartozókról szól, de állami repülőgép, zászló és katonai tiszteletadás esetén már nem magánügyről beszélünk: az állam szimbólumainak jelentése van. Amikor katonák tisztelegnek egy népirtásért elítélt parancsnok koporsója előtt, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy pontosan minek is szól a tisztelet. És közben Boszniában ma is sokan élnek azon anyák, feleségek, testvérek és gyermekek közül, akiknek hozzátartozóit 1995 nyarán meggyilkolták. Sokan évtizedeket vártak arra, hogy a tömegsírokból előkerülő csontmaradványok alapján azonosíthassák őket. Számukra Mladić neve nem történelmi vita, nem nemzeti mítosz és nem geopolitikai állásfoglalás, hanem egy apa, egy fiú, egy férj vagy egy testvér kivégzését jelenti. Az irónia pedig még élesebbé válik, ha felidézzük, hogy 1994 decemberében, ugyanennek a háborúnak a kellős közepén Bruce Dickinson, az Iron Maiden énekese (akkori saját zenekarával, a Skunkworksszel) eljutott a már több mint két éve ostrom alatt álló Szarajevóba, és a tüzérségi támadások, valamint a mesterlövészek jelentette állandó veszély ellenére koncertet adott a Bosanski Kulturni Centarban. Az együttes szárazföldön, veszélyes útvonalon érkezett, és a legendává vált eseményről készült Scream for Me Sarajevo című dokumentumfilmben Dickinson bevallotta, hogy az élmény megváltoztatta mindazt, ahogyan az életre, a halálra és más emberekre tekint – és harminckét évvel később Belgrádban katonai tiszteletadással temetik el azt, akinek a hadserege éppen akkor ágyúzta a várost.
A holland külügyminiszter a minap az európai értékekkel összeegyeztethetetlennek nevezte a Mladićnak megadott tiszteletet – Szerbia 2014 óta tárgyal az uniós csatlakozásról, ám ehhez bizonyos politikai és jogi alapelvek elfogadása is járul, amelyek közé nehezen illeszthető be a háborús bűnösök állami szintre emelt kultusza. E temetés pedig tisztán példázza, hogy mire képes az elvakult nacionalizmus, amikor az erkölcsi mércét felváltja a törzsi hovatartozás, hiszen ilyenkor már nem az a kérdés, hogy valaki mit tett, hanem az, hogy kiért tette. Ettől kezdve a saját oldal bűne kisebb bűnnek, majd szükséges rossznak, végül hőstettnek látszik. A gyilkosból katona, a háborús bűnösből hazafi, az áldozatból pedig kellemetlen részlet lesz. És ebben rejlik a keserű aktualitás: Európában ismét háború zajlik, és a huszadik század elég példát szolgáltatott arra, mi történhet, ha egy közösség elhiszi, hogy a saját történelmi igazsága minden más erkölcsi szabály fölött áll.
Háborús bűnösökből máshol is próbáltak már hősöket faragni. A módszer rendszerint ugyanaz: előbb relativizálni kell a bűnt, aztán megkérdőjelezni az áldozatok számát, később támadni a bíróságot, végül pedig azt állítani, hogy az elítélt valójában a nemzetért szenvedett. Mire mindez végbemegy, már nem a bűnöst kell mentegetni, hanem azon értetlenkedni, hogy miért sértődik meg bárki azon, ha hősként temetik. Szerbia számára Ratko Mladić temetése nem egy kínos diplomáciai incidens, hanem választás két emlékezet között: az egyikben Srebrenica olyan bűntett, amelynek áldozatai előtt fejet kell hajtani, és amelyből tanulni kell; a másikban Ratko Mladić még mindig hős lehet.
A kettő egyszerre nem igaz.
