Cserepek közt „kakukktojás”

N. világa leginkább egy hatalmas, színes kirakóshoz hasonlított, amelyben mindennek megvolt a maga helye, ideje: az étkezések nyugodt, lassú szertartásának, a pihenés óráinak és a munkának, amit olyan derűsen végzett, mint a kedvenc szabadidős tevékenységeket. Életritmusát a váratlan változások sem zavarták meg, mi több, örömmel vette a kihívásokat. Akkor sem tétovázott, amikor tíz év taxizás után lehetőséget kapott arra, hogy teherautóval járja Európa országait. 

– Nemcsak a nagyobb fizetésért mentem bele, a kalandosabb élet is csábított. Régebb még kamionoztam rövid ideig, és nagyon élveztem, ahogy kinyílik körülöttem a világ. Ezúttal azonban „kicsit” másképp alakultak a dolgok, mint ahogy elképzeltem – kezdte történetét édesanyja kicsi, meleg garzonjában, ahol az új év első hetében találkoztunk.

– Mi volt a baj? – kérdeztem.

– Nem mi, hanem ki. Pontosabban kik – kacagta el magát, miközben megigazította szemüvegét. A tőle megszokott jókedvvel mesélt, de arcán eddig ismeretlen árnyak suhantak át mindegyre. 

– Svájcot, Angliát, Olasz- és Franciaországot jártam. Nem is volt semmi gond sehol, csak a franciáknál. Amit ott, Calais-ban tapasztaltam, az egy életre elég. Hihetetlen, hogy mivé tették azt a szép turistavárost a bevándorlók. Nemegyszer néztem végig, ahogy járókelőket bántalmaztak az utcán, egy alkalommal pedig a szemem láttára törtek össze egy kamiont a parkolóban. Borzasztó tehetetlenség vesz ilyenkor erőt az emberen, hiszen tudod, ha közbelépsz, lehet, hogy te is ott maradsz. A legtöbb migráns Angliába igyekszik. Egy óvatlan pillanatban felkapaszkodnak a teherautókba, és ha a sofőr nem veszi észre, az ellenőrző pontnál őt vonják felelősségre embercsempészésért. De nem minden idegen rejtőzködő, vannak, akik menet közben próbálják megállítani a járműveket. Eddig kővel, fával dobálóztak, újabban áttértek a tojásra. Ha azzal eltalálnak, és elindítod az ablaktörlőt, pár másodperc múlva sárga masszává válik körülötted a világ.

– A te autódat is kiszemelték a migránsok? 

– Kétszer is. Egy alkalommal cserepes dísznövényeket szállítottam, olyan volt az autó, mint egy botanikus kert. Calais egyik őrzött parkolójában töltöttem az éjszakát – sötétedés után soha nem indultam útnak –, reggel mégis azt láttam, hogy felvágták a ponyvát a kamionon. Ebből már tudtam, hogy „társaságom” van, és azonnal rendőri segítséget kértem. Nemsokára aztán körbevették az autót a hatóság emberei – voltak vagy húszan –, és pár perc múlva iparkodott is kifelé két potyautas. Megnyugodva indultam a kikötőbe. De ezzel még korántsem ért véget az „élvezet”. Mielőtt hajóra szállnánk, rendszerint rendőrkutya is „szemrevételezi” a járműveket. Így volt ez most is. Hát, látom, hogy nyugtalan lesz az állat, nem tágít a ponyva mellől. Hiába mondogattam, hogy két migránsot már „kihalásztak” tőlem a rend őrei, biztosan az ő szagukat érzi a kutya, visszaküldtek a korábbi helyszínre, ahol újabb ellenőrzés következett. A rendőrök azonban ezúttal nem találtak semmit, így továbbengedtek. Igen ám, de a négylábú „ellenőr” ismét megállított a kikötőben. Nem volt mit tenni, másodszor is visszatértem. Ezúttal a hatósági emberek még tüzetesebben átvizsgálták a járművet, sőt, a cserepeket is egytől egyig leszedték az autóból. Már csak pár növény maradt, amikor rájuk pislogott egy riadt szempár. A harmadik utasé. Úgy befészkelte magát a cserepek közé, hogy azóta sem tudom, hogy kapott levegőt. Végre tőle is megszabadultam. Rendesek voltak a francia rendőrök, és ahogy leszedték, úgy vissza is pakolták a rakományt. Ezután már nem volt több gond, a kutyus is továbbengedett. Ez az „egyet előre, kettőt vissza” játék hajnali 5 órától déli 12-ig tartott.

– A második „kaland” is Calais-ban történt?

– Igen. Burgonyapelyhet szállítottam. Akkor egy nagyobb csapat fészkelte be magát hozzám. „Lazábbak” voltak, mint a cserepek közt rejtőzködők, bontogatták a chipsesdobozokat, falatoztak. Ez persze utólag derült ki, amikor a rendőrök leszállították őket. Nagyon fontos, hogy ilyen helyzetben ne próbáljon az ember önbíráskodni, sőt, ha lehet, meg se nézze a rakományt. Az a legjobb, ha egyenesen a hatósághoz fordul, mert azon túl, hogy az életével játszik, törvényt is sért, ha egy ujjal is megérintem az idegeneket. 

– Sosem féltél?

– Igazán csak egyszer. Megálltam vásárolni egy benzinkútnál, és amikor az autó felé tartottam, láttam, hogy két migráns kapaszkodik fel a vezetőkabinba. Intettem nekik, hogy lefelé, de akkor az egyikük az öklével mutatta, hogy elvágja a torkom. Hála a Jóistennek, hogy éppen akkor kanyarodott be négy-öt kamion a parkolóba, méghozzá ugyanannak a cégnek az autói, amelyiknél én is dolgozom. A fenyegetőző azonnal felmérte a helyzetet, és „stílust” váltott, hajlongva kérte, hogy maradhasson. Amikor aztán a kamionos kollégák az autóm felé indultak, jobbnak látta a társával együtt odébb állni.

– Az is megtörténhet, hogy felgyújtják az autót?

– Simán. Mindenesetre az elmúlt pár hónapban megtanultam, hogy a testi épségem fontosabb, mint a rám bízott javak. A járműre van biztosítása a cégnek, de velem bármi történhet. Ha megsebesülök, esetleg „elpatkolok”, beültetnek a helyemre egy másik sofőrt, és mehet tovább a rakomány.

– Nem gondoltál arra, hogy visszatérj a taxizáshoz?

– Egyelőre nem. Tény, hogy többet keresek, édesanyámat is jobban tudom segíteni. Mindene a televíziózás, és karácsonyra sikerült is meglepnem egy moziélményt nyújtó készülékkel. Meg aztán most, a téli szabadság idején valahogy nem is találtam a helyem itthon. Holnap indulok is tovább, Olaszország az első úti cél. Hogy onnan merre, elválik. A fentiekre bízom.